Irodalmi Szemle, 1981
1981/4 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Elemimtől az érettségiig II. (esszé)
tehetségű fiatal színésze, a később valami úton-módon elkallódott Kiss Lajos. Ha jól tudom, szegény családból jött, s én a sorstársainak, az író Veres Péter, Szabó Pál, Sinka István és Gorkij, a festőművész Győry Elek vagy a színész Soós Imre szabású őstehetségeknek kijáró tisztelettel és várakozással néztem föl rá. Ámulatomat az is növelte, hogy kísértetiesen azonos volt az ízlésünk. Azt hiszem, Ady minden versét fejből tudta, mint már-már én is, Dosztojevszkijt olvasott, s mikor először elegyedtünk szóba, a könyvtárban, Dante Isteni színjátékáról tartott nekem egy rajongó, mélyen átélt, de szabatos élménybeszámolót. Nem volt sznob, még visszahullása is azt jelzi, hogy rendkívül érzékeny lélek és fogékony szellem volt, ezért nem tudott az adott körülmények közé illeszkedni. A szolgálat vágya sem fűthette úgy, mint engem és a többi hozzánk hasonlót, akik éppen a szolgálat révén mégis csak megtaláltuk helyünket a világban. Egy kicsit Soós Imre sorsa ismétlődhetett meg az ő életében is, bár gondolom, illetve már tudom is, hogy másféle tehetség is szorult beléje. Egyszer iskolai Ady-délutánt szerveztem az Aulában, s megkértem Kiss Lajost, aki már-már a baráti körünkhöz tartozott, hogy jöjjön el Ady-verseket mondani. Példátlanul nagy élmény volt, ahogy az a nyurga, szinte túlfinomult alkatú fiatalember Ady legsúlyosabb szövegeit mondta teljesen póztalanul, tisztán, szédületes megjelenítő erővel. Vagy két éve hallottam egy közös barátunktól, hogy neki a verseit is megmutatta, s nem csodálkoztam a híren. Valójában _ nem is színpadra, hanem szuverén alkotó egyéniségnek teremhetett. A lehető legrosszabb pillanatban startolt, húsz-harminc évvel korábban vagy tízzel később kellett volna megszületnie, hogy tartalmait úgy-ahogy kiadhassa magából. Egyedül ténfergett sűrű, fekete göndör hajával, kissé hajlott termetével a komáromi utcákon, míg valamelyikünk hozzá nem csapódott. Eljöttünk, s nem sokára ő is elment, ki tudja, merre ... Gyurkovícs Mihály volt a társaság másik komáromi színész barátja, de kapcsolatunk későn született, s hamar véget kellett érnie. Mihály első albérletem közelében lakott, albérletben ő is, mint én, és Nagy Lajossal, Nagy Jánossal, Csizmár Miklóssal együtt egy szép, csöndes, boros éjszakát töltöttünk el nála. Mikor a fiúk mind elaludtak, Mihállyal elrendeztük őket az egyetlen ágyon, kimentünk az udvarra, s álltunk, s néztük, milyen kristályosán, csengve tündökölnek a tavaszi ég csillagai. Ez már a szalagavató és az érettségi között történt, s ez volt a mi utolsó, szép komáromi tavaszunk. Csak három évet töltöttem Komáromban, mert az első gimnáziumi év után lecsapott ránk az iskolareform. így lett a tervezett négy esztendőből a tizenegyéves iskola utolsó három osztálya. Az érettségi végül is megmaradt. Ennek a számunkra távolról sem szerencsés reformnak köszönhetek mégis valamit — azt, hogy jóllehet kétszer végeztem el az ötödik osztályt, egyszer otthon szlovákul, majd egyszer Patakon is, de szabályos időben, tizennyolc évesen érettségiztem. (Aki nem ismételt osztályt, az tizenhét éves fejjel kerülhetett az egyetemi padokba!) Egyébként csak veszítettünk a reformmal, mint egyének, hiszen a haladék, amit az élettől a tanulásra kap az ember, busásan megtérül a végzett fiatalok tudásában és érettségében. Persze, kellett a rengeteg friss erő. Nemzedékünk azonban, úgy látszik, azt is megkapta a sorstól, hogy minden tanügyi reformot rajta próbáljanak ki, hogy amolyan kísérleti nyúl legyen, s maga végezze el magán később a szükséges korrekciókat, ha marad még rá ereje, ideje és ambíciója. Összevonták a tantárgyak anyagát, kidobták a tervekből a világnyelveket, nálunk a franciát, már előzőleg kiesett a latin, redukálódott és kihullt az ének, s nem volt képzőművészeti nevelésünk. Dušek és Koval Béla személyében kiváló történelem szakosaink voltak, de az utolsó három év anyagát kettőre zsugorították össze. Hiányzott a megfelelő szlovák és orosz nyelvképzés. Tanárunk magyarul is beszélő szlovák elemi iskolai tanító volt, gyakran hivatkozott egy világháborús sérelmére (egy magyar sza- nitéc bántotta meg a kötözőhelyen), s nemcsak hogy rosszul tanította a nyelvet és az irodalmat, hanem nyílt gyűlölködésével még el is riasztott bennünket a tárgytól: nem a pedagógia, hanem a bosszúálló pozíciójából tárgyalt velünk, bűntelenekkel. Mondanom sem kell, hogy ez a lehető legrosszabb tanári attitűd, s nemzetét is rosszul szolgálta vele. Az orosz nyelv szeretetét kedves orosz íróimnak köszönhetem: mindig élt bennem a vágy, hogy íróim nyelvét, ha másért nem, tiszteletből, legalább részben elsajátítsa*. Legutóbb az ógöröggel jártam így, s az orosztól még komáromi tanárom bűnös pedagógiája sem tudott elriasztani.
