Irodalmi Szemle, 1981

1981/4 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Elemimtől az érettségiig II. (esszé)

Tény azonban, sajnos, hogy az egyetemi felvételin még alig tudtam egy-két épkézláb szlovák mondatot kinyögni. Amikor mentegetőzni kezdtem, vizsgáztatóm, a nemrég elhunyt Ondrus professzor mosolyogva mondta: Sebaj, ha magyarból megfelel, nálunk egy-kettőre megtanul szlovákul. így is történt, s minden magyar iskolát végzett diákkal ez történik, ha tárgyi tudása van, s igazi szenvedély fűti. (A mi akkori szlovák tudásunk érthető módon különlegesen gyatra volt, azóta lényegesen kedvezőbb a helyzet.)

A komáromi évek nagy társadalmi élménye (mondom, nekem három évig elsősorban az iskolai közösség jelentette a társadalmat) a parasztgyerekek tudásszomja és fogékonysága volt. Említettem már, hogy egy kicsit kívülről is figyeltem ezt a világot, apám szemével, s persze a tizenkilencedik—huszadik századi magyar irodalom, főleg az irodalmi szociográfia akkoriban hozzáférhető klasszikus dokumentumai felől. (Féja Géza művei zár alatt voltak, onnan kaptam meg Ady általa válogatott cikkgyűjteményét, örök tulajdonomul, s kölcsön a Viharsarkot. Itt mondom még el, hogy az érettségi után, búcsúzásul a könyvtár hölgyei fölkínálták, hogy válasszak ki három könyvet a zárt anyagból. Dosztojevszkij agyonolvasott Bűn és bűnhődését és Merezskovszkij történelmi trilógiáját vittem el, s őrzöm ma is.) Visszatérve a parasztgyerekekhez: érdeklődésük gyorsan differenciálódni kezdett, különösen az iskolareform után, ami által a pályaválasztás szorongató gondja is előbbre került egy évvel, s emiatt a specializálódás folyamata is fölgyorsult. Az önképzésben azonban, s itt főleg a látókörtágításra gondolok, a diákok, főleg a fiúk nem kis hányada továbbra is részt vett: olvasott, sportolt és zenét hallgatott. Azt hiszem, minden osztályban volt öt-hat olyan diák, akinek szinte napi létszükségletévé lett a zenehallgatás, rádióból, hanglemezekről (akkortájt jelentek meg nálunk az első mikrobarázdás lemezek), s akik azóta nemcsak zenetörténeti ismereteiket, hanem lemez- és szalaggyűjteményeiket is tekintélyesre növelték. Természetes, ha az írogató társakon kívül gyorsan finomuló zenei ízlésükkel és egyre biztosabb értékítéleteikkel ők álltak hozzám a legközelebb. Érdekes, hogy éppen ezekben a nagy zenei érzékenységgel megáldott fiúkban élt a legelevenebb általános kritikai szellem, s még érdekesebb, hogy valamennyinket a Tőzsér kategorizálása szerinti „útitársak” között találom. A névsort, persze, tetszőlegesen gyarapíthatnánk új meg új nevekkel. (Tőzsér Árpád: Előszó helyett: Gyalog egy vers határában. Genezis, Madách 1979).

Az „útitársak”, azt hiszem, Tőzsér által is többszörös idézőjelbe tett fogalma szellemes és pontos, de csak globálisan, hiszen eléggé differenciált, külső-belső feszültségekkel telített és megosztott, hol ide, hol oda igazodó csoport volt ez is, mint a világ minden más spontán vagy öntudatlan csoportosulása. (Én például hónapokig nem beszéltem volt padtársammal és első meghitt komáromi barátommal, Nagy Jánossal, mert valami ideológiai kérdésen összekaptunk. Tizenhat évesek voltunk, s én voltam a balosabb.)

Még egy arcképvázlat, egy „útitársé”.

Volt egy szinte ritmikusan ismétlődő, remek élményem. A Marianum keleti, a középső homlokzattól építészetileg is elváló szárnyában tanyázott az ifjúsági szervezet törzse. Oda tartozott osztálytársunk, Jabrlk Gyula is, nem tudom már, milyen címen, de szinte naponta megtapasztaltam, hogy ő lett idővel az iskola egyik legkiműveltebb és leg- szuverénebb kritikai elméje, noha nagyon mélyről érkezett Komáromba. A törzs fenegyereke volt: szép tavaszi és őszi vasárnap reggeleken, mikor albérletemből az inter- nátus felé tartottam, reggelire, már a szikvízüzem sarkától hallottam Jabrik barátom hatalmas, zengő baritonját, s közelebb kerülve azt is láttam, hogy áll az emeletes ágy tetején, félig öltözötten, nyitott ablaknál, s énekel. Többnyire parodizált, operaáriát, előadói stílusokat, ezt-azt, vagy halandzsaszövegeket fújt, maga költötte dallamokkal, vagy csak dühöngött, indulatait élte ki, dadaisztikusan. így tört ki belőle az a bizonyos „útitárs” lélek, amelyről Tőzsér beszél. Minden egyoldalú nézet vagy ítélet elemi erejű fölháborodást váltott ki belőle, s született nonkorformista volt. Emlékszem, egyik hónapos nyári arató-cséplő rohammunkánkon egy Galgóc környéki falucskában, Dolné Trhovištében, az iskolai tömegszállásunkon talált kegyetlenül rossz zongoránál az ő sugallatára eljátszottunk egy kurta operaparódiát, amolyan egypercest, az akkor üdvösnek tartott zeneesztétikai irány görbetükre gyanánt. Vegyészetet tanult, mérnök lett, fölszippantott néhány nyelvet, s publikál szanaszét a világban.

Arcok, tények, szálak kavarognak az emlékeimben, adat másik adatot, sors újabb sorsot hív elő, de nem folytatom. Azt hiszem, a lényeget sikerült elmondanom iskoláimról. Komáromról is, életem egyik nagyon fontos szakaszáról, arról a bizonyos fönt emlí