Irodalmi Szemle, 1981

1981/4 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Elemimtől az érettségiig II. (esszé)

romantikus irodalmi fényben is láttam ezt a fölhajtó lendületet, mely akkor túlnyomó- részt a szegényparaszt fiatalok emelését jelentette, főleg magyar vonalon, azzal az érzéssel töltött meg ez az intenzív élmény, hogy egy nagy történelmi mítosz kavarog körülöttem, egy társadalmi eposz, mely az én eposzom is, hisz én is vele emelkedem. Ha viszont eposzban élek, gondoltam vagy inkább csak sejtettem, tapogattam a gondolatot, akkor én is hős vagyok, tehát hősi módon kell viselkednem. Igen ám, de milyen a hősi viselkedésmód, itt és most? Ez okozott akkoriban gondot nemcsak nekem, hanem másoknak is, gondoljunk csak az eposz költői műfajának feltámasztási kísérleteire, vagy a sok ilyen vagy amolyan előjelű koncepcióra, versre és novellára, akár a mi nemzetiségi irodalmunkban is. A társadalmi emelkedés ugyanis hosszan elnyúló mozgás, emelkedés, fejlődés, lombosodás — olyan, mint egy tölgy útja a makktól a mohos törzsű, dús terebélyű fáig. Hol, melyik ponton érhető el ebben a folyamatban a hősiesség? Éreztem, hogy heroizmus ide vagy oda, a tölgy dolga mégis csak a növekedés, főleg ezzel kell hát törődnöm, pláne az én helyzetemben, annyi feltételesség között, hogy rajtam ne múljék, vagyis tanulnom kell, hajlamaimat figyelve, hogy az ő sugallatuk szerint növekedjem. De azért azokat az apró külön munkákat is vállaltam, melyek az ifjúsági mozgalom szervezői szerint fontosak voltak, s melyekről úgy éreztem, hogy azt a bizonyos hősiességet táplálják, hogy az eposzt erősítik. írtam egy-két faliújságcikket, s az egyikkel, emlékszem, sikerült magamra haragítanom néhány kirívóbban öltöző osztálytársamat. Kifogásoltam, hogy mint akkor mondtuk, az amerikai divatot majmolják. Érdekes, hogy ebben az alapállásomban puritán protestáns

— lényegében paraszti — ízlésem és a korszak szocialista öltözködési ideológiája találkozott, ha szabad úgy mondanom, zord harmóniában. A megtámadott fiúk szintén szegény sorsú gyerekek voltak (akkoriban szinte minden diák 'szegény volt), s Amerikából kaptak rokoni segélycsomagokat, ezért már gyakorlati okokból is joggal háborodtak föl a cikkem ellen. (A saját UNRRA felöltőmről megfeledkeztem!) Bevontak mint sokat olvasó és evidensen irodalmi érdeklődésű diákot az olvasómozgalom, az ún. Fučík- jelvény szervezőmunkájába és zsűrijeibe, majd a járási CSISZ-bizottság inštruktori testületébe is. Ilyen minőségemben vagy kétszer jártam a csallóközi Nagykeszin, részt vettem az alapszervezet késő esti, bágyadt gyűlésein, s utaztam egész éjjel visszafelé, Komáromba, jórészt gyalog, mert csak hajnalban ivóit vonatom. Másnap megírtam a beszámolót, és szép lassan, nem tudom, miért és hogyan, valószínűleg káder okokból, kikoptam a testületből. Viszont két szép délutánt köszönhetek rövid életű instruktorsá- gomnak, pontosabban szólva osztálytársamnak és barátomnak, Andrássy Gyulának, akivel a szép őszben, pirosló paprikaültetvények között s a Duna partján a fél határt bekóboroltuk. Vezettem orosz nyelvtanfolyamot komáromi felnőtteknek, többek között Nagy János barátom édesapjának is, de az érdeklődők, főleg idős, megfáradt tisztviselők fokozatosan elmaradtak, s ennek is vége szakadt. De nem akart vége lenni egy dolognak, amely már-már kibírhatatlanul leterhelt, kimerített és kétségbeejtett: tánckari korrepetítorságomnak.

Komáromtól az érettségi mellett főleg azt reméltem, hogy városi adottságai révén komoly, színvonalas zenetanulásra is módot fog adni, korlátlan gyakorlási lehetőségekkel. Be is iratkoztam a zeneiskola egyik tanárnőjéhez, aki meghallgatott, s menten hozzálátott, hogy rendbehozza Dunaszerdahelyen alaposan megtépázott és megkopott technikámat. Az történt azonban, hogy már a kezdet kezdetén, az iskolai év első heteiben megalakult az iskola népi tánckara, s szervezője, francia szakosunk, Tomaschek Mária, egy órán megkérdezte, ki tud az osztályunkban zongorázni. Ketten jelentkeztünk, a drága, Liszt Ferenc hajú Soós Zsófi és én, s noha ő vitathatatlanul jobban játszott, tanárnőnk az én ritmusérzékemet és rögtönző képességemet találta az ügyhöz illőbbnek, s kinevezett a tánckar korrepetitorává és zenei kísérőjévé a fellépéseken. Olyan volt ez a helyzet, mint a pókháló, s én voltam benne a légy. Zümmöghettem, kapálózhattam, csapkodhattam, csinálhattam bármit, nem tudtam szabadulni a szerencsétlen rabságból. Elmondhatom, hogy ez a zenei favágás tarolta le végérvénysen minden mu- zsikusi álmomat. Heti két-három, s ha föllépésre készültünk, ennél is több délutánomat vitték el a próbák, jártam a föllépésekre, játszottam a pozsonyi és a nyitrai színházban, s kisebb helyeken, ha zongora nem volt, mert ilyen is gyakran előfordult, megint csak a harmonikát kellett elővennem. Csakhamar gyűlölni kezdtem a zongorát, tudtam, hogy zeneileg silány dolog az, amit művelek, kottát sem kaptam, rögtönöznöm kellett