Irodalmi Szemle, 1981

1981/4 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Elemimtől az érettségiig II. (esszé)

hogy a kollégiumban rögtön el is,lopták, s egy évre megint felöltő nélkül maradtam.) Egy szó mint száz, leszakadtam az ágról, s szinte teljesen a magam tartalékaira és hajlamaira voltam utalva. „Szinte”, mondom, mert mégsem teljesen. Mondtam, hogy kitűnő pedagógusok vettek körül, akiknek hivatástudatát az időszerű föladat nagysága is fokozhatta, s éreztük, hogy osztályfőnökünkkel, Hartmann Józseffel és magyar szakos tanárunkkal, Ozorák Mihálynéval az élen aggályos szeretettel vigyáznak ránk.

Ha ezek alapján Patakot és új, Dunaszerdahelyen kialakult lehetőségemet neveltetésem szempontjából a végső következtetésig össze akarom hasonlítani, azt kell mondanom, hogy Patakkal szemben, ahol oktatói és nevelői hatások állandó össztüzében éltünk, Szerdahelyen leginkább arra fejlődhettünk, amerre ösztöneink terelgettek. Önművelésem fonala, melynek végül is úgyszólván egész műveltségemet köszönhetem, ebből az alaphelyzetből, közoktatásunk hiányaiból sarjadt és indázik, még akkor is, ha később friss impulzusokat kapott. Az iskola — az egyetemet is beleértve — nem annyira az élményt, mint inkább csak a rendszert, a vázat, s persze a keretet, a légkört meg a szükséges időt adta hozzá.

Szerdahelyen fölmerült a kérdés, mind egyénileg, mind hivatalosan, százalékszerűen is megfogalmazott társadalompolitikai igények formájában, hogy merre tovább. Többek nógatására, talán apáméra is, a pozsonyi magyar pedagógiai gimnáziumba készültem, kellett ugyanis az újjászerveződő, semmiből induló magyar nemzetiségi iskolaügynek a rengeteg új pedagógus, de hajszál híján bányász lett belőlem, sőt, az egész osztályból. Nem egészen rajtam múlt, hogy végül is szinte akaratom ellenére, eredeti terveimet dacosan és fenyegetőn lerombolva, a sors a legtávlatosabb megoldás felé, a komáromi magyar gimnáziumba terelt. Elmondom, miként, mert ennek a történetnek is van egykét társadalmi, nemzetiségtörténeti és pedagógiái tanulsága.

1950—51-ben már az egész ország visszhangozta a „Bányász vagyok — ki több nálam!” jelszót, s nálunk is megindultak az iskolai bányásztoborzások. Az órákon egyik látogató a másikat követte, toborzóink egyre rámenősebbek voltak, nyilván őket is szorongatták valakik, tanárainknak is be kellett kapcsolódniuk a kampányba, irányszámokat kaptunk, s jóllehet eredetileg senki sem készült bányásznak, ami a magyarság akkori gazdasági és lélektani helyzetéből könnyen megmagyarázható, egyszerre megúntuk a zaklatásokat, az egész osztály jelentkezett a föld alá, aláírtuk a nyilatkozatokat, s órákon át a bányászhimnusztól volt hangos az egész emeletes iskola.

Végül berohant az igazgatónk, s lehordott minket a sárga földig. Szégyelljük magunkat, mondta, amiért beadtuk a derekunkat, holott a magyar iskolák országszerte miránk, majdani pedagógusokra várnak. Kell ugyan a szén, folytatta, de magyar értelmiségre még nagyobb szüksége van a szocializmusnak, s egyáltalán — kiabálta — szégyelljük magunkat, hogy csak úgy egyszerűen le lehet téríteni bennünket a helyes útról, és így tovább.

Számítsák hozzá olvasóim a személyes kockázatot, amit igazgatónk a berohanásával s az eleve kiszámítható eredménnyel vállalt, s könnyűszerrel levonhatjuk az esetből a fönt jelzett tanulságokat. (Tegyük hozzá, és tetézzük meg az egész históriát azzal, hogy előzőleg Igazgatónk is agitált a bánya mellett...)

A pedagógiai gimnáziumba egyszerűen azért nem jutottam el, mert nem vettek föl. Nyilvánvalóan a származásom miatt. Fiókomban őrzöm az elutasító három sort, mely azt is közli, hogy jelentkezésemet áttették „a komáromi Alt. Gimn. Igazgatóságának”, s a papír jobb alsó sarkában ott áll a ceruzával Irt megjegyzés, gondolom, a komáromi iskoláé: „feltételesen felvéve. Hj.”

Volt komáromi osztálytársam és bölcsészkar! kollégám, Tóth Géza mesélte jóval az egyetemi évek után, mikor egyszer valamiről eszébe jutott a dolog (s ezt most vallom be először, még a történet főhőse sem sejti, hogy tudom, nyilván maga is elfelejtette már), hogy Turczel Lajosnak köszönhetem, hogy végül is fölvettek a gimnáziumba. Tóth Gézát, aki a szlovák polgári után diákja volt a komáromi magyar gimnázium előkészítő tanfolyamának, rendszeresen megkérték, hogy gépírást tanulván segítsen ellátni az igazgatói hivatal titkári teendőit. így lett fültanúja Turczel és az igazgató káderpolitikai vitájának az én felvételi ügyemben, mely Turczel győzelmével, az én javamra zárult. Azt a bizonyos „feltételességet” azonban, mely Komáromban szószerint is a pedagógiai gimnázium pecsétes elutasító válaszára került, fenyegető árnyék gyanánt egész további iskolai pályámon magam fölött éreztem. Csodálatos véletlen, hogy egy