Irodalmi Szemle, 1981

1981/4 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Elemimtől az érettségiig II. (esszé)

évtizeddel később, hasonló káderpolitikai okokból, megint Turczelnak köszönhetek valamit: nem többet, nem is kevesebbet a bölcsészkari diplomámnál. Tizennyolc esztendeje történt, s nem biztos, hogy lesz még alkalmam elmondani, legyen hát nyoma valahol!

Turczel egy évig magyar szakos tanárom és osztályfőnököm volt Komáromban. Később, az egyetemen, rövid időre ismét találkoztunk, ő a magyar tanszék előadójaként, s én hallgatója gyanánt. Tanulmányaimat befejeztem, de családi okokból, félig készülten, nem vállaltam az államvizsgát, hanem csak egy csaknem kétéves katonáskodás, valamint egyéves tanári gyakorlat után mertem nyugodtabb lelkiismerettel a vizsgabizottság elé állni. Harkácsi igazgatóm hol sovinizmussal vádolt, hol állítólagos klerikalizmu- som miatt jelentett föl a járási szerveknél. Pár nappal az államvizsgám után derült ki róla, hogy túlbuzgóságával náci múltját leplezgeti, ezért mennie kellett az iskolaügytől, de nyilvános lelepleződése előtt írt egy rágalmazó följelentést az egyetemre, hogy ne engedjenek a vizsgabizottság elé. A káderosztály vezetője Turczelhoz fordult fölvilágosításért, s az ő érdeme, hogy mégis lett bölcsészkari oklevelem. Mindent összegezve, magasabb szintű „deákpályám” kezdete és befejezése fölött, melyet végül is, noha olykor rendkívül nehéz volt, nem volt okom — hogy Petőfit parafrazáljam — nem „diligenter frequentálni”, majdani és volt tanárom, Turczel Lajos éber lelkiismerete (s valami különösen éber véletlen) őrködött, s ő biztosította számomra az indulást és a befejezést.

KOMÁROM (1951—1954)

Komáromban bizonyos mértékig a sárospatakihoz hasonló körülmények közé csöppentem. Szép, tágas, kétemeletes, U alakú iskolaépület fogadott bennünket, úgynevezett aulával. A latin aula szó udvart jelent, de ez az „udvar” egy második emeleti s az épület egész keleti szárnyát — az U egyik szárát — kitöltő hatalmas terem. Eredeti funkciója szerint ez az aula orgonával fölszerelt ima- és hangversenyterem volt. Már ez a körülmény is jelzi, hogy korábban a komáromi gimnázium is felekezeti intézménynek épült, mint pataki iskolám, csakhogy azt a református, ezt a katolikus egyház, a bencés rend emeltette. A pannonhalmi gimnázium testvérintézménye volt ez a kitűnő iskola, úgy tudom, szerzetes tanárai oda is vonultak vissza a háború után. A környék magyar értelmiségének nagy hányada a komáromi bencéseknél tanult, s az ő dicséretüket zengte. 1963-ban, mikor a Madách Könyv- és Lapkiadó jogelődjéhez, a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó magyar szerkesztőségébe kerültem, kiderült, hogy közvetlen főnököm és szerkesztőtársam, Hubik István is a komáromi bencéseknél érettségizett.

A bencés gimnázium néhány világi tanárát az államosított intézmény is átvette, s ők még oktattak bennünket. (Tőlük örökölt történelemtanárunknak, Koval Bélának köszönhetjük, hogy egyetemi felvételi vizsgánk után, Pozsonyban, a vizsgáztató tanár kilépett a folyosóra, csendet kért, s a mintegy száz ott szorongó szlovák diák elé példaként állította a komáromi magyar diákok történelem tudását). Csak azt sajnálom, hogy kollégájuk, Harmos Károly, a festőművész, a mi időnkben már nem vállalt tanítást. (Ha jól emlékszem, nem is volt már rajzunk a gimnáziumban!) A felekezeti idők paptanárait, akiket mi már nem ismertünk, a mítosz felhői lengték körül. Ez a sors jutott Harmosnak is, de az ő nagyon magas, szikár alakja és lobogó szürke ihaja még egy- egy pillanatra fölvillant valamelyik komáromi utcán, mintegy a mítosz ködéből kiválva, hogy a következő pillanatban ismét visszamerüljön. Nagy János barátom, a szobrász, aki akkor még verseket írt és festeni tanult, s nemcsakhogy órákat vett Harmostól, hanem a komáromiság jogán meghittebb emberi kapcsolatban is állt vele, váltig erős- ködött, hogy fölvisz hozzá, a múzeumba, ahol az ősz mester élt (már ez is mítoszgyanús volt, hogy a hús-vér Harmos egy múzeum lakója), de gátlásos természetem visszatartott a látogatástól. Poszthumusz komáromi tárlatán láttam, hogy lázálmaival és iróniájával milyen nagy, eredeti tehetség volt, s mennyire a korba illett. Mondják, hogy feleségét a szeme láttára lőtték a nyilasok a Dunába, s ez nemcsak a kedélyén, hanem az emberekhez való viszonyán is nyomot hagyott.

A komáromi épületet méretek tekintetében nem lehet a pataki mellé állítani, hiszen az ottani többszöröse volt a komárominak, de volt egy nagy, zárt udvara, jól fölszerelt