Irodalmi Szemle, 1981

1981/4 - ANKÉT - ANKÉT nemzetiségi irodalmunk időszerű kérdéseiről (Dénes György, Fónod Zoltán, Koncsol László, Mács József, Mészáros László, Varga Erzsébet)

vábbá lehet valaki nagyszerű esztéta, de a versírásban dilettáns; vagy jó regényíró, de az esszéírásban dilettáns. Eklatáns példa: Ady zseniális költő volt, de gyengébb novellista. Elbeszélései Bródy Sándor írásainak kiérleletlen utánérzései. Ezt nem más állítja, mint Hatvany Lajos. Ez is van. 1936-ban Wallentiny Samu szerkesztésében jelent meg az Üj magyar líra című antológia, amely 30 költőt sorakoztat fel. Az előszót SzlovenszJcői magyar líra címmel Szalatnai Rezső írta. Ugyanazokat a jelenségeket tárgyalja, mint amin a Héfben vitáztunk legutóbb. Ügy látszik, nincs új a nap alatt. Idézzük csak Szalatnalt: „Van-e egyáltalában szlovenszkói magyar irodalom? Vagy talán csak az írók találták ki a specifikus szlovenszkói irodalom fogalmát nem is annyira az irodalomtörténet számára, mint inkább a közönség, közönségük miatt, nehogy rajtuk száradjon a vidékiség kellemetlen bélyege? ... Amiről beszélnek, amiről vitatkoznak, már önmagában hordozza a létezés jegyeit. Pláne, ha irodalom az, egy eleven nemzetrész irodalma. De kortársak munkásságáról van szó; érthető tehát, hogy nehezen kapja meg maradandó és tárgyilagos helyét a magyar szellem mai térképén ... Ha rokonszenv vagy ellenszenv nyúlt hozzá, tizennyolc esztendő óta ez valami ritkán volt irodalmi természetű. Rendszerint politikai gondolat vezette. S a kritikátlan dicséret és gunyoros lenézés egyaránt elriasztja tőle az olvasót. Holott végeredményben minden vita azért van, az olvasóért... Ne áltassuk magunkat avval, hogy az olvasó amúgyis pártunkon van. Túl soká folyik a vita s az olvasó alig vett benne részt. Az irodalom mintha csak az írók és irodalmárok magánügye volna itt. A vita olykor elfajul, személyeskedő riadókkal színeződik s három-négyévenként rendszeresen megismétlődik. Ez már szlovenszkói magyar jellegzetesség. Kritikai érát, a dilettantizmus végső kiküszöbölését, az írástudó abszolút világnézeti és erkölcsi biztonságát követelik úton-útfélen, kávéházban és újsághasábokon, folyik a harc végkimerülésig, a vita-írások kötetekké duzzadnak s természetesen az igazi kötetek, amelyekről beszélni lehetne, egyre gyérebben láthatók. Szlovenszkón általában sok az elmélkedés, a program, terv és ötlet, annál kevesebb az alkotás, annál szegényebb a szervezett szellemi élet.,.” stb. Lám, lám, milyen kísérteties analógia, mennyire rímel a mával, vitáinkkal...

6. Az alkotómunkát lehet tervezni, de végeredményben ösztönösen írunk, máskülönben a művészetet el lehetne sajátítani, mint a cipészmesterséget. Természetesen a mesterségbeli fogásokat meg kell tanulnunk, fontos a rutin is, de nem szabad rabjává válnunk. Azt hiszem, a költők legtöbbnyire ösztönösen írnak, de lehet koncepciójuk Is. Egy regény vagy színdarab megírásánál már más a helyzet, ott szükséges a koncepció, a váz és természetesen a jó megalapozás. A költészetben az első hangütés nagyon fontos, mert ha az első hangütés hamis, rendszerint rossz a vers is. Jómagam ösztönösen írok, ezt úgy értem, hogy az első verssornál még nem tudom, milyen lesz a következő, a gondolatok föltételezik egymást. Költői programom viszont, hogy kifejezzem valamiképpen szülőföldemet, szülőházamat, nemzetiségi hovatartozásomat, de internacionalizmusomat is. Azt akarom, hogy minél többen értsenek és megértsenek, s hogy egy kicsit magukénak érezzenek az olvosók. Lev Tolsztojjal vallom: „Mihelyt kivált az uralkodó osztályok művészete az egész nép művészetéből, mindig felbukkant az a meggyőződés, hogy a művészet lehet anélkül, hogy érthető volna a tömegeknek. S mihelyt elfogadottá vált ez az állítás, szükségképpen el kellett fogadni azt is, hogy a művészetet csak igen kevés kiválasztott értheti meg, s végül, hogy csak két ember vagy egymaga a művész s esetleg legjobb barátja. A mostani művészek nyíltan így beszélnek: „Én alkotok és megértem magam, ha pedig valaki nem ért meg engem, úgy neki.” ... Az emberek nem tudják kedvelni a túlerjedt sajtot, a büdös császármadarat és az efféle ennivalókat, amelyeket az elferdült ízlésű ínyencek kedvelnek; a kenyér meg a gyümölcs pedig csak akkor jó, amikor kedvére van az embereknek. így áll a dolog a művészettel is, az elferdült művészet érthetetlen lehet az embereknek, de a jó művészet mindig mindenkinek érthető.”