Irodalmi Szemle, 1981

1981/4 - ANKÉT - ANKÉT nemzetiségi irodalmunk időszerű kérdéseiről (Dénes György, Fónod Zoltán, Koncsol László, Mács József, Mészáros László, Varga Erzsébet)

erkölcsi eszmény (amint a kérdésben említve van) — nem egészen világos előttem. Minden műben törekednünk kell az eszményi szépre, jóra, igazra, emberségesre, természetesen az erkölcsi értékrend a különféle társadalmak felépítményéhez tartozik, időben (a történelem társadalmi alakulatai) és térben nagyon is különbözik egymástól. De még a falu és a város között is eltérő az erkölcsi felfogás, etikai alapállás. Az erkölcs és az eszmény természetesen valamilyen eszmét fejez ki, vagy inkább egy eszme szolgálatában áll. De nem szabad elhallgatnunk, hogy gyakran a művészi eredmény nem áll egyenes arányban az erkölcsi eszmények tiszteletben tartásával. A két zseniális francia költő (hogy hirtelenében csak őket említsem), Villon és Rimbaud egyszerűen felrúgta az erkölcsi eszményeket. Villon az akasztófa alól menekült meg, Rimbaud meg hihetetlenül botrányos életet élt. Természetesen mindez nem életeszmény vagy életvitel az igazi író számára. De bizonyság arra, hogy etikai eszmény nem föltétlenül velejárója egy életmű eredményének vagy eredménytelenségének.

4. A nemzetiségi író felelőssége hatványozott, mert ő is hozzájárult a nemzetiségi lét és tudat ébrentartásához. A nemzetiségi lét visszahat az íróra, az író hatást gyakorol a tömegekre (olvasókra). (Mécs László, Győry Dezső, Fábry Zoltán stb.) A nemzetiségi író internacionalista is. Helyzete is erre predesztinálja. Népek, nemzetek sodrásában él és alkot, az államalkotó nemzetek kultúrájának tapintható közelségében. Tehát többféle impulzus éri, amelyeket magáévá tehet és továbbadhat. A kérdés az, hogyan, milyen hőfokon és minőségben adja tovább? Egyre szigorúbban és felelősségteljesebben kell tehát törekednie mind a saját műveinek, mind a fordításoknak jobb és jobb kvalitására. A hídszerep szépen hangzik, a nemzetiségi irodalom helyzete azonban nem a legrózsásabb, hiszen fejlődésében mindig a nemzeti irodalmak mögött kullog. Nyilvánvaló, hogy a nemzeti irodalmaknak sokkal nagyobb a tömegbázisuk, íróiknak a kiadásra, publikálásra való lehetőségük, a különféle irodalmi díjakban való részesedésük, a külföldre utazó író-delegációkban való részvételük stb. A nemzetiségi írónak egy kicsit hősnek is kell lennie, de felmerül a kérdés, elég-e mindehhez a hősiesség? Ambícióból, törekvésből, hősiességből, felelősségből nem mindig áll össze elfogadható irodalom. Egyetemes ambíció? Nyilvánvaló, hogy azt a színvonalat sohasem érjük el (ha csodák nincsenek), mint a magyarországi vagy mondjuk a cseh írók. Az egyik vitában említette valaki, hogy az izlandiak létszáma kisebb, mint hazai nemzetiségünké, mégis van Nobel-díjas írójuk. Ez igaz. De feltehetnénk úgy is a kérdést, miért nincs az egyetemes magyar irodalomnak Nobel-díjas írója? Egy nagyobb embertömeg minden téren több tehetséget produkál, mint egy kisebb, pláne ha a kisebb embertömeg szellemileg is gyöngébb. így viszonyulunk mi a magyarországi vagy akár az erdélyi írókhoz, fejlődésünk is azért lassúbb és bizonytalanabb. Az igény meghirdetése édeskevés — tehetségek is szükségeltetnek. S egy olyan szellemi bázis, amely az írók mögött áll. Vidéken például névről így-úgy ismerik íróinkat, költőinket, de ha megkérdezzük, melyik versét tudja ez vagy az az illető, akkor megáll a tudomány. Az írók, a hazai magyar írók egysége? ElvbBn talán elképzelhető, a gyakorlatban kevésbé. Polarizálódtunk. A generációk egymás lábára hágnak, változnak az eszmények, elképzelések, stílus- irányzatok stb. Hiszen a társadalom is változik, harmincöt év óta teljesen átalakult. Egységesek csak bizonyos vonatkozásban lehetünk. De mi szükség van az egységre? A mindenben való egyetértés előmozdítaná az irodalmi fejlődést?

5. Azon kell kezdenem, hogy a harmadvlrágzás első nemzedékének nincs is kritikusa. Fábry Zoltán meghalt, a többiek elhallgattak. Ha egy idősebb írót vagy költőt egy fiatal kritikus vagy tollforgató a sárga földig ledorongol, akkor vele senki sem száll vitába, hacsak nem a lecsepült író. Ez így eléggé siralmas helyzet, elbizonytalanítja az idősebb generáció tagjait. A fiatalabbaknak van szószólójuk, így a helyzetük is elfogadhatóbb. A fiatal kritikusok például kitalálták a hírhedt jelszót, hogy „kicsi (az irodalmunk), de a miénk!” Ezt úgy állították be, mintha ez lett volna az idősebbek védőpajzsa, holott ezt sohasem hallottuk és emlegettük régebben. Aztán azzal jöttek, hegy a dilettantizmus az irodalmunk rákfenéje. Itt bizonyára a tolvaj is fogdmeget kiáltott. Dilettantizmus mindig volt és lesz is, de igaza van Dubának, a dilettantizmus csak akkor veszélyes, ha akadályozza az irodalom fejlődését. Nálunk ez nincs. Tudtommal még egy dilettáns sem akadályozta meg, hogy X. Y. jelentős íróvá fejlődjön. To-