Irodalmi Szemle, 1981
1981/1 - Rácz Olivér: A végzetes kór király (elbeszélés)
is bizonyára valóra válik majd, asszonyom. Ha ez megtörténik, s én valóban felvarrha- tom a tengernagyi sávokat, engedelmével majd értesítem önt. De addig semmi esetre sem engedhetjük meg, hogy homályos rendeltetésű bőröndök sodródjanak a felségvizeinken ... — De ez nem homályos rendeltetésű izé — tiltakozott Lívia hevesen. — Sem fegyvert, sem olajszállítmányt nem tartalmaz. Mindössze az elhunyt — Nem fejezhette be: a hadnagy egy kézmozdulattal megállította: — Sajnálom, asszonyom. Én tisztelem az ön magánéletét, de most szolgálatban vagyok. A haza üdve mindenek előtt! Ragaszkodnom kell a szolgálati szabályzathoz! Törvény szerint ezt a bőröndöt most el kellene koboznom! Lívia szeme felragyogott. — Ö, főhadnagy úr, kobozza el! A hadnagy a karórájára pillantott. (Kar derékszögben feszesen mellmagasságban, fej feszesen előre biccen, fej feszesen vissza, kar feszesen le vágódik.) — Nem tehetem, asszonyom. Az elkobzással járó jegyzőkönyvek több órai megfeszített szellemi tevékenységet és irodai munkát vennének igénybe. És nekem húsz perc múlva lejár a szolgálatom. Őrmester! Halássza ki azt a bőröndöt és kötözze a hölgy motorcsónakja után!... Asszonyom: örülök, hogy megismerhettem... Noha a hadnagy nagyon elegánsan tisztelgett, s amellett határozottan jóképű fiatalember volt, balgaság lenne azt állítani, hogy Lívia is örült az ismeretségnek. Ellenkezőleg. Különösen azokban a percekben nem, amikor ismét ki kellett cipelnie a bőröndöt a partra. Persze, a vízben úsztatva jóval könnyebb volt. Minden vízbe mártott holttest — csuda firkás dolog az a fizika, gondolta Lívia, miközben nagyokat fújva a villa előtt elkanyargó autóút mellé állította a bőröndöt. — Ö, Robeer — suttogta enyhe rosszallással —, milyen fene nehéz is volt veled ... És milyen fene nehéz vagy ... Persze, ráadásul teleszívtad magad tengervízzel meg még mit tudom én, mivel — nézett le szemrehányóan a lucskos bőröndre. — Mert te még a tenger vizéből is ki tudnád szívni a szeszt... Ö, Robeer!... De hát Líwia, amint már szó esett róla, nem olyan asszony volt, aki a legelső kudarcra elcsügged. Tíz perc múlva már csomagtartójában a bőrönddel, 80 mérföldes sebességgel robogott a vasútállomás felé. A vasúti csomagmegőrző nyomban megnyerte Lívia tetszését: szép, tágas, szellős helyiség volt. — Ö, Robeer — suttogta gyöngéden a bőröndnek —, itt jó lesz neked. A csomagmegőrző széles pultját belülről ketten őrizték kétfelől, akár az arkangyalok a mennyország bejáratát. Jobb felől egy tagbaszakadt vasúti hordár üldögélt, az orrára csúsztatott drótkeretes pápaszemen át újságot böngészett; bal felől terebélyes asszonyság terpeszkedett egy ócska karosszékben és kötögetett. — Látod, Robeer — suttogta Lívia, akit ez a békés, családias kép elbűvölt —, mint a mennyországban. Itt hagyhatnám a bőröndömet? — kérdezte aztán hangosan. A pápaszemes vasutas felpillantott az újságból. — Hogyne, kis nagysádkám. Azért vagyunk itt. Lökje csak be. Lívia nekifohászkodott, belökte. A vasutas elkapta és felszisszent: — A jó életbe, de fene nehéz! ... Mi van benne? Ölöm? — Ugyan — mondta Lívia negédesen. — Csak egy hulla. A megboldogult kedves férjem teteme. A terebélyes asszonyság kezében megálltak a kötőtűk. — Ügyes — bólogatott elismerően. — Ügyes. Ű — mondta mélyen felsóhajtva —, hányszor szerettem volna magam is így látni a kedves férjemet! ... De hát nem fog azon se sodrófa, se nadragulya... Egyedül tetszett, kis nagysádkám? Lívia szerényen bólintott. — Levorverrel? Konyhakéssel? — Piszkavassal — mondta Lívia restellkedve. — Az is jó — mondta a terebélyes asszonyság helyeslően. — Az is nagyon jó. Fel tetszett darabolni? Lívia értetlenül bámult rá. — A kedves tetemet. Darabokra. Nyisz-nyisz — mutatta az asszonyság a tenyere élével.
