Irodalmi Szemle, 1981
1981/1 - Rácz Olivér: A végzetes kór király (elbeszélés)
— Vagy úgy! Ö, dehogy. Szépen összehajtogattam. Nagy bőrönd ez. Tessék csak a sarokba állítani. Valahova, ahol nem lesz útban. De hát nem zavar ez már senkit. Igen csöndes tetem, szegénykém. De a pápaszemes vasutas nem mozdult. Tűnődve nézegette a bőröndöt, a feje búbját vakargatta, hümmögött. — Aztán — kérdezte sokára —, ha meg nem sértem, kis nagysádkám, mennyi időre tetszene itt hagyni? Lívia a vállát vonogatta. — Ö, istenem... Hát nem is tudom... Hosszabb időre. Megőrzésre. A terebélyes asszonyság megforgatta az enyves csöbörben az ecsetet. — Hát bizony... A férfiemberrel örökké csak baj van... Csak baj... — motyogta megértően, és készült, hogy cédulát enyvezzen a bőrönd oldalára. De a vasutas eltolta a kezét. — Na várjunk csak egy cseppet — dünnyögte kelletlenül. — Baj van, kis nagysádkám. Hosszabb időre nem vehessük át. Tiltja a tizen — a huszonnégyes! — Miszennégyes? — bámult rá Lívia. — A huszonnégyes. — A vasutas az orrára tolta a pápaszemét, hátravetette a fejét, a falról betűzte: — Itt van, ni! Huszonnégyes pontja a szabálzatnak! Aszongya: Romlandó árut, érett gyümölcsöt, húsneműt, undorító küllemű vagy kellemetlen szagú holmit a csomagmegőrző alkalmazottainak szigorúan tiltatik huzamosabb időre megőrzésre átvenni. — így mondja a szabálzat, kis nagysádkám. Huszonnégyes pont. A terebélyes asszonyság visszalökte az ecsetet az enyves csöbörbe. — Csakugyan — mondta rosszkedvűen. — Errül teljességgel megfeledkeztem! Hej, hogy a férfiemberrel mindig csak baj van ... — Robeer nem undorító küllemű — mondta Lívia sértődötten. — Azért, mert a fél fülét elhagyta? A bőrönben amúgy sem látja senki. És példásan tiszta ember volt. Naponta zuhanyozott. Ha sokat ivott, néha ruhában is. Sohasem volt kellemetlen szaga. Sőt. Old Lavender-t használt. Kellemes férfiillata van — szimatolt a bőrönd felé. A vasutas figyelmezteően a magasba emelte a bütykös mutatóujját: — Most, kis nagysádkám, most! De mi lesz négy nap múlva? Ez nem mélyhűtött raktár, hanem házi kompfortos — mondta büszkén és a mellére bökött: — Nekem reho- mám van; a nyanyának a veséje fázós. Minden percben pisil. Meg sem maradnánk itt, kis nagysádkám, ha fűtetlen lenne a raktár. — Visszatolta a bőröndöt, a nadrágja fenekébe törölte a tenyerét. — Nem tehessük, kis nagysádkám. Sajnálom a kedves tetemet, de nem tehessük. Igencsak megbüntetnének, ha kiszaglódik. A terebélyes asszonyság részvevőén bólogatott: — így igaz, aranyoskám. így, így... A szabál az szabál... De tudja mit? — hajolt közelebb Lívia füléhez —, vigye el a repülőtéri megőrzőbe; nincs az ide messze! ... Oszt ne tessék megmondani, mi van a bőröndben. Kinek mi köze hozzá, nem igaz? Szegény tetem — mondta mélységes együttérzéssel, egyik kezével a bőröndöt, a másikkal Lívia karját simogatva. (Lívia másnap sehogy sem tudta megérteni, mitől enyves az új kosztümkabátja könyöke.) — Ö, volt ez már a tengerben is — mondta Lívia mosolyogva. — Hát, ha nem, hát nem . .. Isten velük . . . — Isten áldja, kis nagysádkám. Harag nincs, ügyi? — mondta a vasutas nyájasan, a terebélyes asszonyság pedig tölcsért formált a tenyeréből a szája elé, s gyorsan Lívia után kiáltott: — Máskor ne tessen ám megmondani, mi van a bőröndben! Kinek mi köze hozzá, nem igaz? ... — 0, Robeer! ... — sóhajtotta Lívia kimerültén, miközben feltaszította a bőröndöt a hátsó ülésre: a fene a csomagtartóba, a fene a szabálzatba, a fene a bőröndbe meg ebbe a cudar veszkődésbe ... Elege volt az egészből. Ami sok, az sok. Hazament, kevert magának egy szódás whiskyt (on the rocks), maga elé húzta a telefonkönyvet, böngészett, tárcsázott: — Halló... — Szövetségi Anatómiai és Bonctani Kutatóintézet — hallatszott a készülékből. — Mivel szolgálhatunk, asszonyom?
