Irodalmi Szemle, 1981

1981/3 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Nagy Judit: Keresni a cselekvés módozatait (interjú Sütő Andrással)

az eszményi színházat is jelenti. A második darab volt a Csillag a máglyán, a harmadik a Káin és Ábel — ugyancsak Harag rendezései, és a negyedik, a már említett A százai menyegző. Harag ezen dolgozik éppen a kolozsvári színházban. Nos, időközben megjelent a drámák között néhány esszékötetem, 1971-ben a Rigó és apostol, néhány évvel később az Istenek és falovacskák. Ugyanezek az írások Nagyenyedi fügevirág címmel jelentek meg Budapesten együttes kiadásban. Amint láthatja, valójában elég hamar és gyorsan össze tudtam foglalni eddigi munkásságomat, mert nem vagyok a nagyon termékeny írók közül való. Talán tizenöt könyvem jelent meg eddig. Viszont a jelentősebbek ezek lennének, felsorolásuk igen könnyű, persze annál nehezebb íenne elmondani mindezeknek a hátterét, mi, miből és hogyan született.

Interjúmnak éppen ez a célja: megtudni valamit erről a nehezebben elmondható háttérről. Mentegetődzöm -is, bizonyos mértékben szubjektív műfaj az interjú: a kérdező szubjektíve befolyásolja alanyát azzal, milyen irányba tereli a beszélgetést, mit akar hallani tőle. Nos, érzésem szerint Sütő legsúlyosabb mondanivalóit drámáiba szövi bele; megerősít ebben ő maga, ki elébb vallotta, a drámai műfaj vonzza legjobban. Valóban, Sütő történelmi drámáinak cselekményébe minduntalan belopja azt az egyértelmű óhajt, hogy párhuzamot keressünk a múlt és a jelen között.

— Másképpen nem is nyúltam volna ezekhez a témákhoz, hogyha a múltban való gondolkodás nem jelentené egyben a jövőben, sőt a jelenben gondolkodást. Többen megkérdezték, hogy miért választottam történelmi témát. Egyszerűen azért, mert a történelem nyújtja azt a távlatot, ami egyrészt föltétlenül szükséges ahhoz, hogy az ember egy jelenséget megítéljen, hasonlóképpen, mint ahogyan egy festménytől el kell távolodni, hátra kell lépni, hogy azt teljességében láthassuk. Másrészt pedig a történelem termelte ki azokat a nagyon világos drámai szituációkat, amelyek nélkül én magam nem tudnék egy lépést sem tenni a drámaírás terén. Valójában olyan témákról van szó, amelyek idők folyamán részint nagyon közel kerülnek az emberhez, részint meg újabb és újabb rétegükre bukkan az ember, minél többet foglalkozik velük. Annyira sajátjává válik aztán egy-egy ilyen történelmi téma, hogy végül is egy idő után azt érzi az ember, majdnem tökéletesen fejezi ki nem csupán annak az időnek a hangulatát és lényegét, amelyből vétetett, hanem a jelenidőjét is, vagyis jelenlegi történelmi létérzésünket. Hadd mondjak egy példát erre nézve. Amikor én gyermekkoromban megismerkedtem Kálvin és Szervét konfliktusával, azzal a közismert történettel, hogy Kálvin kénytelen volt Szervétet megégethetni, akkor Nagyenyeden, a Bethlen-kollégiumban kisdiákként először csak mint egy rémtörténet ragadt meg a tudatomban, de ahogy később hozzáolvasgattam, és ahogyan kettejük vitáját mélyebben értettem, a téma kísértetiesen kezdett időszerűsödni, és a társadalomban — különösen az ötvenes évek táján — kezdtem magam is tapasztalni az árnyalatbeli különbségért vívott harcot. Azt, hogy mennyire létszükséglet megértenünk egymást, mennyire az emberi léthez tartozik, hogy a gondolatban az árnyalatbelli különbségeket elviseljük, sőt, nemcsak az árnyalatbelieket, hanem az épp ellentéteseket is, hogy a gondolat dialektikájához tartozik valójában a más-más nézeteknek az összecsapása, de a megértése is. Akkor, amikor én a Szervát—Kálvin konfliktus miagvához eljutottam és már darabban gondolkozva kezdtem magamban hordozni az anyagot, nagyon időszerűnek éreztem, s úgyszólván

— bizonyos értelemben — ki is szakítottam a maga korából. És máris annak az időnek a jelenjében találtam magam, amikor a dogmatikus és antidogmatikus erők küzdenek egymással ebben a két személyben. Kálvinban ki tudtam fejezni mindazt, amit magam is egy rendszer, egy társadalmi rend megerősítésének a gondolatához kapcsolok, tehát azt a kényszerűséget, amellyel egy ilyen ember kénytelen egy adott valóság parancsait teljesíteni. Ugyanakkor a gondolat szökelléseit, a gondolat előre vivő és a jövőbe szaladó törekvéseit, amelyek Szervét Mihályt jellemzik: az álmodozó ember természetét is meg kellett Ilyenformán ismernem. Bennem ugyanúgy megtalálhatók e törekvések, mint ebben a két ellentétes természetű emberben. Ez a két személy bennem valamiképpen egy személyként oldódott föl. Megtaláltam önmagamat Szervét Mihályban is, Kálvinban is, mindkettőjük kételyeiben és útkereséseiben, ezért volt viszonylag könnyű számomra ennek a két embernek a vitáját, úgy, ahogyan olvasható, megírni.

Halkan beszél, lágyan formálja a szavakat Sütő András. Alig gesztikulál, inkább dohányzással foglalja le kezét. Nyugalom árad belőle. Az ember hitetlenkedhet, bensőjét hogyan emészti az egymással dúló Szervét és Kálvin. Meg hát magának a törté