Irodalmi Szemle, 1981

1981/3 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Nagy Judit: Keresni a cselekvés módozatait (interjú Sütő Andrással)

nelemnek a gondja, számtalan ellentmondásaival. Mert vegyük csak szemügyre az emberiség történelmének örökös problémáját: miként rendezkedik be egy hatalom, hogyan idegz'ódik gyakorlattá egy eszmerendszer.

— Igen, ez a probléma fönnáll. Személyes tapasztalataim vannak erről. Kolozsváron bekerültem az irodalmi, politikai életbe, az akkor létező Magyar Népi Szövetséghez, ahol ifjúsági aktivistaként dolgoztam. Elkerülhetetlenül tapasztalnom kellett, miként érzik magukat azok az emberek, akiknek valami hatalom jutott a kezükbe. Kezdettől fogva olyanokkal kerültem kapcsolatba, akiknek ebben az új, születő rendben valamiféle hatalom volt a kezükben. És kezdettől fogva figyelhettem, miként élnek ezzel, miként fogják föl eleven, alkotó gondolkodásként ezt a hatalmat, miként telítik humánummal, vagy pedig miként válnak rideg végrehajtókká, akik az anyjukat sem kímélve csörtetnek előre valamely eszme korbácsával a kezükben és akik anélkül, hogy az ellenvéleményt meghallgatták volna, szigorúan és kíméletlenül hajtották, hajszolták bele az emberekbe az új nézeteket. Tehát a hatalomhoz való viszonyulásnak ezt a kétféle módját már nagyon fiatalon érzékelhettem. Mondanom sem kell, hogy magam — az erdélyi örökség szellemében, vagyis a megszelídített eszméknek a jegyében — mindenkor amellett voltam, hogy senkit sem lehet bottal kergetni a paradicsomba. Az emberekre nem rákényszeríteni kell valami eszmét, hanem meg kell őket nyerni valaminek, épp a saját érdekükben. Mert azt, ami nem az ő érdeküket szolgálja, azt eleve elvetik, ösztönösen is. Ezért kezdettől fogva a nyílt vitának és az ellentétek nyílt összecsapásának, ennek a szabadságnak voltam a híve. Ezt bizony nem találtam meg mindig, ezért kerültem magam is nemegyszer kínos, kellemetlen konfliktusokba, fölötteseimmel, kartársaimmal, munkatársaimmal, olyan írókkal is, akik különben nagyon tehetségesek voltak, de akik zordan, valamifajta kíméletlen elszántsággal fújták a magukét, nem figyelve fö'l arra, eljut-e az a másik ember tudatáig, vagy csak a bőrét érinti. Nos, ilyen aktivista munkában, tömegek közt forgolódva, tömegek ügyében mozgolódva, mint egy törpe, apró kis vidéki kolozsvári politikusjelöiltként mozogtam én is a felszínen az ifjúsági szervezetekben, amelyeknek az irányítása is éppen rám volt bízva. Ilyen körülmények között tapasztalhattam a hatalom alakulását. Egyrészt azt, miként bánnak az emberek a rájuk bízott hatalommal, másrészt pedig — hogy úgy mondjam — a hatalom hogyan érzi magát ezeknek az embereknek a karjaiban. A hatalom kérdése nem csupán kelet- európai vagy középkelet-európai, hanem ma már a világon is az emberiség legfőbb kérdése. Olyan óriási sárkányfogú problematikája az emberiségnek, amellyel nagyon meg kell viaskodnia, és amely harcnak az elméleti megalapozása az utóbbi időben mintha kissé lemaradt volna, holott a probléma tisztázása feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a humánum miként érvényesüljön a hatalomban. Adj egy cseppnyi hatalmat bárkinek, és rögtön megismered, kicsoda ő, milyen a jelleme, a természete, a humánuma, az elszántsága, a kultúrája; mindene rögtön kiderül, kicsap rajta, mint a só. Ezt volt alkalmam tapasztalni és ezt próbáltam összesűríteni ezekben a drámákban is.

Először zökken ki nyugalmából, indulatba sodorja nyilván az emlékezés, a megtapasztalt visszaélések szisszenő haragja sustorog szavaiban. Fokozatosan visszaszelídül, s én gombóccal a torkomban kérdem: de hát végül is megfér-e egymással a hatalom és az erkölcs?

— Meggyőződésem, hogy a hatalom és az erkölcs megfér egymással. A hatalommal bátran kell élni ahhoz, hogy a hatalom a maga természete ellenére cselekedjen ott, ahol ősi természete szerint erőszakot követelne, ahol ezt be kell helyettesíteni a megértéssel és a humánummal. Persze nagyon nehéz ezt a hatalmat, kimondottan a humánum eszközeivel megvédelmezni, de meggyőződésem, hogy lehetséges. Micsoda hatalom végül is a kezdeti kereszténység kezében a szeretetnek a jelszava! No persze, később a kereszténység is kitalálta az inkvizíciót, de még mielőtt kitalálta volna, az őskeresztények magatartásában hatalmas erő volt a szeretet parancsa. Ez természetesen kezdeti formája egy újonnan születő szellemi hatalomnak, ami inkább erkölcsi és morális hatalom volt, mintsem a valóságos fegyvereké. A fegyverek módosították — ugye — végül is ennek a hatalomnak a természetét is. Én viszont mindig az őskeresztények erkölcsi hatalmához térek vissza, és azt próbálom továbbfejleszteni a magam képzeletében olyan morális hatalommá, amely a szó, a humánum erejével tud hatni a fegyverek helyett. Nem tévesztem össze — nyilvánvaló, annyi esze van az embernek — a forradalmi felkelés parancsát a puszta szeretetre alapozott morális erővel. Nem tévesztem össze egy