Irodalmi Szemle, 1981
1981/2 - KRITIKA - Duba Gyula: Fiatal irodalom
Duba Gyula FIATAL IRODALOM MEGKÖZELÍTÉS. FIATAL KÖLTŐK ÉS KÉPZŐMŰVÉSZEK ANTOLÓGIÁJA 1. Ha a vers „önmagát mondja“, az olvasó óhatatlanul tanácstalan előtte és unatkozik, a kritikus pedig töprengésre kényszerül. A maguk módján mindketten a vers- élményhez, a műélvezethez vezető bejárat kulcsát keresik s egyben választ a kérdésre: miért írta a költő a verset? Az olvasó bizonyul kevésbé állhatatosnak, ha a vershez nem talál kulcsot és a vers létét kutató kérdésre feleletet, legyint és tovább lapoz. (Esetleg gondol a költőről valamit, rendszerint nem hízelgőt). A kritikus konokabb, mert ez a természete, nem tágít azonnal, mert tudja, hogy a lírai műnek a hétköznapi értelemben veit közérthetőség és nyitottság nem előfeltétele, s azzal is tisztában van, hogy a költői eredetiség és újszerűség sokszor a szokat- lanság nehezen megközelíthető várából szól a világhoz. Mert az új megfogalmazva is titok lehet még, fel kell fedni önmagunk és a világ előtt; e gondolat örök vizsgálódásra készteti a kritikust. Sajnos, gyakran hiábavalóan, kevesebbszer indokoltan. De a megértés készségére és türelmes kíváncsiságra akkor is mindig szüksége van. A Megközelítés című antológia vizsgálatánál egyszerre két nyomós .ok indokolja kíváncsiságunkat: új — fiatal — költőcsoport bemutatkozásának vagyunk benne tanúi és emellett — bennük és általuk — megfigyelhetjük egy verseszmény terméketlenné vált továbbélését. (Ez a verseszmény éppen tíz évvel ezelőtt az Egy szemű éjszaka című antológiával nyert irodalmunkban polgárjogot). Ebből az következne, hogy az új költőcsoport teljesítménye erősen epigonjellegű? Részben ezt is, de nem egyértelműen. Azért csak részben, mert költészetük epigon vonása nem a szolgai utánzás alázatából és arctalanságából, nem is a gyenge egyéniség azonosuláskény - szeréből, hanem a fennebb említett líraeszmény — ösztönös vagy tudatos? — tovább- éltetéséből következik. Ez a líraeszmény, a vers mely „önmagát mondja“ a személyiség teljes diadalát jelenti az esztétikában. S a vers tárgya gyakran maga a vers, tartalma a vers léte és valósága — születése, törvényei, összetevői-, értelme pedig a költészet elvont mindenhatósága. Ebben a felfogásban a vers önmagáért való, mindentől független és semmihez nem kötődő abszolútum, maga Is valóságértékű. Az előbb elvont minden- hatóságot mondtunk, azért mert ez a vers a valóságtól is hajlandó elszakadni, hogy csak a tárgyiasult szavakhoz kötődjön, melyek által van, melyekért van és amelyekben értelme megvalósul. A címadó metaforát Molnár Lászlótól kölcsönöztük, de az életközpontúságot helyettesítő verslényeg megfogalmazásával az antológia más szerzőinél is találkozunk. Kendi Máriánál a vers „elgurul“ és ugyancsak ő mondja: „Úgy akarom szeretni a verset; legyein hozzá kínban fakadt közöm.“ Kövesdi Ká-
