Irodalmi Szemle, 1981

1981/2 - KRITIKA - Duba Gyula: Fiatal irodalom

roly egyik mottója: „... most már visszavonulhatunk verseinkbe.“ A versnek a valóság fölé való emelése, önálló hatalommal való felruházása és ugyanakkor a költő alkotókészségének valós lehetőségein túl ható, irreális világerővé való növelése, a költészet romantikus mítizálása nem új keletű. Nyomait kutatva láthatjuk, hogy különféle megnyilatkozási formában tulajdonképpen az újkori líra történelmi fejlődésének egyik jellemzője, a lírai szubjektum túlzott önbizalmának, — néha világmegvető gőgjének — a hangja. Az Egyszemű éjszaka költőinek is sajátja volt indulásuk idején — utórezgései talán még mindig bennük élnek —, esetükben azonban pozitív kortünetnek látjuk, az évtizedeken át háttérbe szorított személyiség dacos szembefordulásának a fölébe nőtt általánosságok elszürküléssel fenyegető tendenciái ellen. Romantikus póz volt, de helyénvaló. S a maga módján alkotói tett, kockázatvállalás. Bizonyára könnyebb lett volna azonosulni, mint vállalni a — nem is gyenge — ellenállást. Ahogy a költő, tehát a vers jogait hangsúlyozták, közben önmaguk szuverenitására gondoltak és ez a magatartás csak önimádatba átcsapva válhat oncsapdává vagy az idő szavára anachronizmussá.

2. Ez idea formai megnyilvánulásának eleme az elvont költői kép. A modern líra legfontosabb alkotó eleméből ez a költői modor alig megközelíthető, rejtelmek és titkok ködébe burkolt, dadogva és szaggatottan lélegző, absztrakt világot épít. Igaza tudatában — vagy vélt igaza birtokában — az öncélúság vádját is vállalja, annyira hisz önmagában. S a költői képpel nagy-nagy vakmerőséggel és elszántsággal dolgozik, olyan szuverénen, mintha játékkockákból igazi, lakható várat építene. Az antológia költőinek verseiben impressziókat, felvillanó helyzetképeket és gondolati önelemzéseket, a tudatvilág elemi mozdulásait hivatott kifejezni a költői kép. Karsay Katalinnál ©légikus impressziók és melankolikus hangulatok visszaadására szolgál. Kendi Mária nyugtalanabb, érzékibb alkat, tudatosult programot is fogalmaz: „... nincs mit bevalljak! így hát kérdezek.“ De nem kérdez, vallomást tesz: „Megóvni magam nem merem.“ Körüllengi a gondolatiság igénye, de éppen csak megérinti. Kövesdi Károlytól sem idegen a kétely, „gombostűzött létezésiről beszél, de képi kultúrája erős és mély. „Verik a bokrot, sikolt a dér“ — így látja a kínt a természetben, Zalánok című (Varga Imre Csongorokjára emlékeztető) versében pedig közös csoportérzést próbál fogalmazni, melyben lázadó társai visszavonulását — „befelé ütközet” — figyeli és aktivitásra — „Daloljunk fulladásig” — szólítja fel őket. Lunczer Gabriella is erősen impresszív alkat, szép érzékletes képek együttesében

— „Árnyékod fölfelé indul az égi létrán;“ — c sora mögött: „,... megmozdul, ... tapogatózik a lét...“, Tőzsér hatását sejtjük. Molnár László verseiben a képzelet munkál, szívesen játszik a szavakkal (Afrikai utazás), s néha paradoxonokat fogalmaz- .,... elfárad az út / nem bírja terhem“. Nála érik be felismerésünk, hogy ezek a költők sokat tudnak a versírás technikájáról, nyelvérzékük jó, verseszményükön belül otthonosan mozognak, de fogva tartja őket egy gépiessé vált versvilág, nyelvi fantáziájukat gúzsba köti, életérzésüket is meghatározza és egy fejlődésre már képtelen esztétikai eszmény kalodájába zárja őket. Tovább bizonyosodik ez a felismerésünk Somos Pétert olvasva. Bizonytalanságot, sejtelmeket fogalmaz — „akár- hová / semerre...“ —, „Akárhová...“ menne, „A sínek talán átszelik az éjszakát“ reménykedik s a végállomáson a költő „Ugatja a holdat.” Paradoxonok kísérik őt is: „Isten cselleng a fű között.“ Soóky László őszintén mondja: „rohanok élni“. „... rohadtul szeretek élni“, „rohadtul fiatal és rohadtul szegény vagyok“ és mi feicsóváló mosollyal nyugtázzuk a régi nagy beatnemzedék mohó életvágyával és romantikus rohanásával való, késői találkozásunkat.

Ha összehasonlítjuk az Egyszemű éjszaka és a Megközelítés képi világának benső egységét és drámaiságát, lényeges különbséget találunk köztük. Az előbbi képi valósága puritánabb, szigorúbb és súlyosabb. Kerül minden könnyedséget vagy játékosságot, harmóniaellenes és szaggatott, mégis egységes, mert egy tragikusan kritikus életérzés fogja össze. A kritikai elutasítás éle a valóság ellen, a világ ellen, minden ellen irányul, a kötetben nincs egyetlen megértő, helyeslő vagy alázatos szó, nincs egyetlen azonosulni vágyó képi szimbólum vagy metafora. A lázadás könyve ez, az ösztönös, konok elutasításé, a személyes élmény bőven megnyilvánuló tragikus igazságáé. A Megközelítés képi világa hasonló indítékú, de feloldódott, a drámai életérzés egysége kiveszett belőle, sőt nagyrészt maga az életérzés is darabokra