Irodalmi Szemle, 1981
1981/2 - NAPLÓ - Duba Gyula: L. Gály Olga jubileuma
L GÄLY OĽGA JUBILEUMA „Tisztaság vágya a szívben, szemben, és fénysugár ..villan elém egyik versének kezdősora, hogy mottóul kínálkozzon, amikor a kOltő pályájára gondolok komoly szép jubileuma alkalmából. Az elsők között volt, akik írni kezdtek nálunk a háború után, mindjárt az ötvenes évek elején, személyesen még nem ismertem, de az újságokból már tudtam a nevét. Dénes György, Gyurcsó István, Bábi Tibor, Ozsvald Árpád és mások együttesében szerepelt lapjainkban. Megkapott néhány versének problematikája: íme, a nőköiltő, gondoltam. Már korai verseiben felcsillannak — bár még szólamok és frázisképek, a kor rekvizitumainak szövetében — az érzelmekre erősen fogékony női lélek tiszta fényei, meleg villanásai, melyek később levetkőzték modoros kölönceiket és kiteljesedtek, hogy költészete értelme és alap- értékei lehessenek. Elsősorban az Érzések — női, anyai, családi érzések — költője, a nemes és jó érzéseké, néha pedig a fájdalmas hangulatoké: a magányé, szomorúságé és bánaté. A gondolatok is úgy vannak verseiben, hogy emberi viszonylatokat jellemeznek és érzéseket szülnek, nála minden a fogalmak és tárgyak élő, meleg közegében mozog. Költészete keresi, vágyja és óvja az örömöt, a fényt. Az élet iránt van benne valami a szerető nő odaadásából és az anya önfeláldozásából, mellyel gyermekét szereti és védi. Igen, tisztaság, vágy a szívben, szemben, és fénysugár . .. De a harmónia és szépség vágya mégsem egészen problémátlan. Ezért költészete nem vakon, hanem hitében az öröm és érzékenység vallomása. Olyan életöröm költészete, amilyet az a nő érez, aki életet adott, ismeri a szülés fájdalmát és gyöi- nyörét és az emberi lehetőségek sokféle árnyalatát éli át. Néha megérinti a bánat, melyet lágyan sugall felé a megsejtett magány vagy a könyörtelen múlásában mélyen megélt idő. Máskor emberi közöny, butaság szomorítja el. És ilyenkor úgy írja verseit nekünk, ahogy az anya akar hatni gyermekére: őszintén, féltőn és odaadón. Gyengéinkről együttérezve szól, azonosul velük. Nem kíván a valóság fölé emelkedni, hanem vállalva azt úgy szól ki belőle, hogy ítélete önmíagára is vonatkozik. Nem ismeri az iróniát, gyűlölni sem tud, a kifogásotokkal is együttérez. Együtt szerepeltünk néhányszor olvasó közönség előtt és ott láttam, hogy a költő és az ember egységben él benne, láthatóan megtalálta köztük a belső harmóniát. Szavakkal is azt mondja, amit a verseivel: érzéseink tesznek bennünket emberré, gondolataink tisztasága is azok őszinteségéből következik. Az az érzésem is megbizonyosodott akkor, hogy az emberek a költőtől várják a jó szót, a meleg érzést és szép gondolatot. Talán sokszor félreismerjük őket, objektívek, kemények és tárgyiasak — személytelenek — akarunk lenni előttük, ha kell, irónikusak, sőt cinikusak, ők pedig azonosulást, nyíltságot és személyes hitvallást várnak tőlünk. Nem a pózainkat akarják, hanem a lelkünket, amely éppen olyan érzékeny és nyugtalan, mint az övék. Köszöntjük a költőt szép ünnepén és biztosítjuk őt, hogy megértjük és tiszteljük benne a tisztaság költőjét, a hozzánk közel állót. Duba Gyula
