Irodalmi Szemle, 1981
1981/1 - Duba Gyula: A kritika dilemmája
A KRITIKA DILEMMÁJA Fél év telt el azóta, hogy irodalomkritikánk gondjainak megoldására indítványozott első lépésként újból előtérbe állítottuk Fábry Zoltán „erkölcsi realizmusát”. A fogalom és a magatartásmodell, melyet jelöl, vegyes fogadtatásra talált és csupán ellenzői, vagy inkább félreértői véleménye rajzolódott ki, mely véleményt egyik képeslapunk „tájolója” így fogalmazta meg: „A hangzatos cím mögül... az irodalomelméleti, esztétikai minőség számonkérésétől való félelem kiabál.” Megnyugtatjuk a tájékozatlan „tájolót”, hogy az írás címe — Erkölcsi realizmust! — mögül semmiféle félelem nem kiabál. Csupán azt a széleskörűen érvényes felismerést kívánja sugallni, hogy mai világunkban az alkotó- tevékenység nem nélkülözheti a művészi tetteknek jelleget és értelmet adó etikai céltudatosságot és felelősségvállalást. Egy tény azonban — mely egyben programadó felismerés is — nyilvánvalóvá vált: a továbblépés lehetősége érdekében tisztázni kell a fogalmainkat! Az erkölcsi szempont felvetésénél ellenérvként elhangzott, hogy a művészi alkotómunka etikai és esztétikai összetevőit nem lehet egymástól elválasztani vagy egymással szembeállítani. Nyilván nem lehet! De ettől még a tartalom és forma egységének kérdésköre — melyek tulajdonképpen a fenti kategóriák kötetlen szinonimái — „örök” problémája — s tegyük hozzá: dilemmája — lehet a művészeteknek. A műben összefonódva, elválaszthatatlanul vannak jelen, de a művet megközelítő világ ilyen kettős igénnyel veszi birtokába az alkotást. S fokozottabban így a kritika, a műelemzés. Mintha ez a kettősség az alkotás életelvűségére utalna; a művet emberi terjességként fogadva el a tartalmi elemek talán a tudat munkájával függnek össze, míg a formakultúra inkább az érzékelés, a megérzés eredménye. (Ezért természetellenesek a túlkonstruált formák.) S a fogalompárt tovább fejlesztve az etikai tartás fokozottan a művészi tudatosság függvénye, míg az esztétikai eredményességben nagy része lehet az ösztönvilág benső feszültségeinek. Gyakorlati igazságként ebből az következik számunkra, hogy a felelős írói programban a Hogyan írok? kérdés vizsgálatának egyidőben és párhuzamosan kell történnie a Miért írok? kérdés elemzésével, a formakeresésnek a mű célja tisztázásával. Minden esztétikai eredmény egyben etikai tett is, de nem minden írás esztétikai eredmény, amit annak hiszünk. S ilyenkor a mű céljának és közösségi értelmének meghatározása eligazító mérce lehet. A fogalmak tisztázásának a szükségét említettük, mit értünk a művészi erkölcs fogalma alatt? Mindenekelőtt kellő alázatot, mellyel az írói hivatás egyetemes céljainak alávetjük egyéni érdekeinket. Szívós önkritikái érzéket, mellyel eredményeinkre tekintünk. A közösségi gondok iránti fogékonyságot és a közösségszolgálat képességét. Olyan életközpontúságot, amely együttérzően figyeli az emberi sorsok mélységeit, és kritikus igazságkeresésében az élet drámáinak és komédiáinak értelmére figyel. Az ilyen író mindenekelőtt érzi az írott szó felelősségét, mert ismeri a szó értékteremtő erejét, de romboló hatalmát is. Kritikánknak javalljuk mindezen tulajdonságok számonkérését íróinkon, illetve megnyilvánulásukat műveikben, ami eldologiasodott és formalizmusra, formakényelemre és sztereotípiáikra hajlamos világunkban lehetővé tenné, hogy műbírálatunk közelebb férkőzzön a dolgok értelméhez és tisztábban felfedje irodalmunk igazi értékeit. Duba Gyula
