Irodalmi Szemle, 1981

1981/10 - FIGYELŐ - Varga Erzsébet: Mesét mondok, valóságot

kei; Részes aratás az uraságnál; Gabona- cséplés; Részes aratás a parasztoknál; Jégvermek, jégvágás; Varrás, tollfosztás; Kendervászon, s ezek az alcímek lényegében el is mondják, miféle közös munkákról volt szó, milyen munkákat végeztek közösen a falu lakosai, még az író gyerekkorában, századunk negyvenes éveiben is (tulajdonképpen egészen a szövetkezet megalakulásáig). Ezzel kapcsolatban csupán annyit tartok szükségesnek megjegyezni, hogy Gál itt nemcsak az egyes munkafolyamatok pontos leírását adja, hanem a közösen végzett munka hangulatát is kitűnően érzékelteti. (Az atmoszférateremtés egyébként a szociográfia egészében eredményesnek, sikeresnek mondható.) Az alcímekben felsoroltakon kívül már csak két „közös munkát” említ az író, a téli nádvágást meg az erdőirtást, amelyek azonban „a megélhetés szempontjából távolról sem bírtak olyan jelentőséggel, mint az előbbiek”.

A Hagyományok, szokások című fejezetben szó esik a népi építkezésről (a sárfalú és nádtetős házakról, a sövényalapról, illetve a sárfal, a nádtető és a sövényalap készítéséről), a keresztelőkről, a temetésekről és a temetőről, a pincesorról és környékéről, a gulyajárásról és a pásztorok karácsonyi cipószedéséről, a tyúkültetésröl, a bakterekről és a strázsákról, a legnagyobb — a könyv terjedelméhez viszonyítva szinte aránytalanul nagy — teret azonban a „búcsi lagzi” leírásának szenteli a szerző, s ez bizonyos szempontból érthető is, hiszen nemcsak Búcson, hanem általában minden faluban még a lakodalom az egyik legélőbb népi „hagyomány”, amelyről talán a legtöbb anyag gyűjthető össze. (Gál szándéka egyébként nyilvánvaló: ő mindent, amit a régi szokások közül még fel tudott kutatni, össze tudott gyűjteni, értékként szeretne megőrizni a jövő számára, bár véleményem szerint — ha egyéb esztétikai szempontokat nem is, de legalább a vőfélyversek gyűjtése során hallott megállapítást, tudniillik hogy „Az akkor szíp, amikor pattanósan gyün ki a vers”, figyelembe véve — néhány kevésbé versszerű „verset” kihagyhatott volna a lakodalmi „forgatókönyvből”.)

A tavaszi népszokások közül mindenekelőtt a húsvéti locsolás és általában a hús- véthoz kapcsolódó szokások leírását hiányolhatjuk a könyvből: ezek nagy része (például a tojásfestés), ha manapság már nem is, de a közelmúltban tudomásom

szerint Búcson is meglehetősen eleven volt, tehát minden bizonnyal lehetne néhány érdekes, figyelemre méltó adatot feltárni és továbbadni róluk.

S ha már a hiányt, a hiányolnivalókat említettük: ha a szerző szülőfalujának teljességét: „történelmét, népét, népének emberi arcát, vizeit, egét, levegőjét, kenyerét, borát, dalait, játékait, szokásait, múltját” szándékozik megőrizendő hagyományként elmondani — könyvének fülszövegében legalábbis ezt ígéri az olvasónak —, a vállalt feladatot nem teljesíti maradéktalanul, hiszen a Mesét mondok, valóságot- ból az általa felsorolt elmondanivalók közül is hiányzanak a dalok és a játékok: mindaz tehát, ami nem munka, s nem is az élet fordulópont-jelentőségű eseményeinek — házasságkötésnek, keresztelőnek, temetésnek — a tartozéka, ám mégsem egészen elhanyagolható dolog, mert nélküle aligha lenne teljes az életünk.

Persze, ha Gál Sándorban nem „az egész kimondásának” igénye munkálna, mindezt nem is vethetnénk a szemére, hiszen — Hegedűs András megfogalmazása szerint — „Az irodalmi szociográfiával szemben nem léphetünk fel a tudományosság igényével, ami természetesen egyáltalán nem csökkenti értékét... Ezek a munkák a művészeti igény kielégítése mellett szemléletformáló hatást töltenek be, és nem elméleti vagy terápikus funkciót. Az ilyen művekkel szemben tehát az igény az, hogy a társadalmi valóságot az irodalmi követelményeknek megfelelően elevenítsék meg, az olvasónak művészi élményt adjanak, és a hitelesség érzetét keltsék, s a társadalmi valóságnak megfelelően formálják olvasóik szemléletét”. Az itt megfogalmazott követelményeknek pedig kétségtelenül megfelel a Mesét mondok, valóságot című irodalmi szociográfia, amelyet a prózaíró Gál Sándor egyik legjelentősebb eddigi eredményének tarthatunk. (Madách, 1980.)

Varga Erzsébet