Irodalmi Szemle, 1981
1981/10 - FIGYELŐ - Varga Erzsébet: Mesét mondok, valóságot
iFncmwmLcm Mesét mondok, valóságot (Jegyzetsorok Gál Sándor szociográfiájáról/ Gál Sándor Mesét mondok, valóságot című ú] könyvében — amelyet műfaji szempontból irodalmi szociográfiának nevezhetünk — ugyanazt mondja tovább, amit az utóbbi években írt verseiben és elbeszéléseiben is kitartóan, szinte konokul ismételget: a szülőföld és az anyanyelv, vagyis a „táj és név”, a közösségi múlt, a hagyományok és szokások gyökér voltát, megtartó erejét. Mint a könyv fülszövegében maga vallja, egyre inkább szükségét érzi, hogy elmondja az otthon üzeneteit: szülőfaluja „történelmét, népét, népének emberi arcát, vizeit, egét, levegőjét, kenyerét, borát, dalait, játékait, szokásait, múltját”; szülei, nagyszülei, ük- és szépapái, -anyái sorsát, „akik ezen a földön éltek, haltak, küszködtek, küzdöttek, vívták a maguk kicsi, de mindennél fontosabb harcait”. A könyv — a feldolgozott anyag jellegéből következően — öt fejezetre tagolódik: az első és az ötödik fejezet (Április bolondja; Szaladj te is, pajtás) afféle „kerete” a műnek, az író lírai vallomása az egyszeri és oszthatatlan otthonról, az otthon szüntelen vonzásáról, visszahúzó erejéről s a vallomásnak — „az egész kimondásának” — a sürgető szükségességéről. A második, a Villa Bulsau című fejezetben Gál Sándor szülőfalujának, Búcsnak a történelmével ismerkedik meg az olvasó, a falu nevének első okiratbeli előfordulásától (1208-tól) kezdve a tatárjáráson, a török hódoltságon, a világháborúkon keresztül egészen napjainkig. Az író itt gyűjti össze a még élő dűlőneveket, amelyek szerinte „anyanyelvűnk egyszerű gyalogosaiként” sorakoznak egymás mellé (bár a zsellérek földje, a Nyedám véleményem szerint kétségtelenül szláv eredetű nevet visel, a Sikándriának hívott falurész nevéről pedig maga az író állapítja meg, hogy „a török idők itt felejtett emléke lehet”), s itt fogja vallatőra a családi „kincsesláda” megőrizte dokumentumokat: tárgyalási jegyzőkönyveket, végzéseket, kérvényeket, bizonylatokat, kötelezvényeket és nyugtákat, amelyek hitelesen beszélnek arról, hogyan, milyen körülmények között élt a múltban — a múlt század végén, illetve századunk elején — a falu népének legszegényebb rétege (amelyhez Gál Sándor elődei, déd- apái-dédanyái is tartoztak), „a jobbágysorból zsellérsorba jutó szegénység”. Ebben a fejezetben a gyakran idézett, tanúnak állított írásos dokumentumok, az író szüleinek elbeszélései („Anyám szavait rakom ide egymás után, ha nem is olyan sorrendben, ahogy ő mondta, amikor elhúzta papírjaim közeléből a decis poharat meg a teli kancsőt.”) és a személyes reflexiók szerencsésen ötvöződnek egybe vérbeli tényirodalommá, s az írónak itt vitathatatlanul sikerült megmutatnia a cseppben a tengert, az egyediben az általánost (gondoljunk csak például „a jobbágysorból zsellérsorba jutó szegénység” sorsának hiteles ábrázolására az író családjának sorsán keresztül, vagy mondjuk a szövetkezet megalakításával kapcsolatos problémák megjelenítésére!). A Közös munkák című harmadik fejezetben a következő, nagyon beszédes alcímekkel találkozunk: Marokszedő korom emlé
