Irodalmi Szemle, 1981

1981/10 - KRITIKA - Rákos Péter: Két haza között

nem állhatjuk meg, hogy ide ne iktassuk a tanulságot, amelyet egy, a Dobossy alkatával szinte egybeforrott vonás — habozunk, hogy „józan lelkesedésnek” avagy „szkeptikus eltökéltségnek” nevezzük-e? — jellemez: . fölvethető, hogy — főleg az akkori viszonyok közt, de még így is — nem voltak-e haszon nélkül valók akár a legtisztább szándékú közeledési törekvések is? Rövid távon kétségkívül igen... Hosszú távon azonban biztosan eredményesek az ilyen erőfeszítések, sőt csak hosszú távon eredményesek. Capek könyveit olvasva vagy Bartók műveit hallgatva s olykor közös fáradozásaikon tűnődve az is tudatunkba ötlik, hogy akkor járunk el helyesen, ha összhangban látjuk a rögtön hatékony politikai cselekvést... és a lassan érő kulturális kapcsolatszervezést. Egyik sem gyümölcsözhet a másik nélkül”.

Ennyiből már nyerhettünk némi betekintést a kötet tartalmába és légkörébe. Dobossy nem hajhássza erőnek erejével s egyoldalúan (jóllehet örömmel és elégtétellel fedezi fel) a nemzeteinket összekötő mozzanatokat, még kevésbé persze a súrlódási felületeket (noha nem kerüli meg őket). Ami az összehasonlító kutatás területén igazában a leginkább foglalkoztatja, az voltaképpen a hasonlóságok és különbségek történeti-tipológiai vizsgálata; a komparatisztika az ő felfogásában végső soron valóban „összehasonlítás”, comparaison, azaz inkább a párhuzamok, mint az érintkezések vizsgálata, s ezt a szerző (325. 1.) már csak „pusztán elméleti és módszertani szempontból is” programszerűen vallja, de jellemző módon elsősorban magyar—szláv, illetve ezen belül magyar— cseh vonatkozásban; a tipológiai szempontot nem fölérendeli, csupán választja. Kutatásai egy összehasonlító cseh—magyar „alkattan” alapjait rakják le, de nem holmi spekulatív misztika formájában, amely ezen a területen oly gyakran elterpeszkedik, hanem tényekre és élettapasztalatokra alapozva. Nem térünk ki itt sem részletekre; elég hozzá annyi, hogy már egy 1936-ban írt tanulmányában — emlékezhetünk, hogy akkortájt keletkeztek Németh László és Szvatkó Pál hasonló tárgyú reflexiói is, de az övékénél személyesebb hangvétellel jegyzi fel Dobossy, hogy a cseh irodalom nagy általánosságban szólva „intellektuálisabb” az „indulatibb” fogantatású magyar kultúránál. Mindkét szóra — Dobossynál s a fentebb említetteknél már talán korábban is — temérdek szinonimát és konnotációt halmozhatnánk fel. Szilárdan a történeti-társadalmi valóság talaján állva könnyűszerrel eljut a szerző e különbség okához, a társadalmi struktúra különbözőségéhez (90. 1.): „A csehek egy képlet” (értsd: egyneműbb, mert a nemzetté válás döntő korszakában szervesebben népi tőről fakadt) társadalom, a magyarok „két külön képlet”: a proletár és az úri Magyarország. „Nálunk nincs átlag, nincs közép” — írja Dobossy. Mindez a múlté, de változó történelmi időjáráskor a jelenig sajog, s aki figyelmesen olvassa végig Dobossy okfejtését, olyan faktográfiát kap ráadásul, amely az általános tételeket remekül illusztrálja. S itt ki kell bővítenünk recenziónkat egy olyan aspektussal, amely a kötet tartalmának szerves része s módszertanilag mindenütt jelenvaló benne. Dobossy 1930-ban jött Prágába, itt végezte be tanulmányait, oszlopos tagja volt a Sarlónak, ahhoz a szemléletváltó nemzedékhez tartozott, amely a legkedvezőtlenebb körülmények között, nemzetiségileg alárendelt helyzetben tanulta becsülni a cseh kultúra értékeit. Csehek számára írt ismertetésünkben érdemes és szükséges volt részletesebben kommentálni ezt a folyamatot, amelyről magyarul az utódok és kortársak nemzedéke már sokat olvashatott. De meg kellett itt is említenünk, mert csak ennek alapján mondhatjuk ki a tételt, hogy mindannak, ami Dobossy könyvében látszólag tisztán magyar érdekű, egyben bohemisztikai vonatkozású is. Hogy miért utalunk ebben a magyar nyelvű híradásban arra, ami elsősorban csehek számára fontos, s miért éreztük szükségesnek a csehek felé párhuzamosan — és kellő önérzettel! — magyar bizonyítványunkat magyarázni, az itt nem szorul megvilágításra: egy becsületesen egyarcú tanulmánykötet kettős profilját szeretnénk hangsúlyozni. Egyszóval, mindazt, ami magyar nemzeti „magánügy”, ezen az új nemzedéki prizmán keresztül szemlélte Dobossy. Nemcsak komparatisztikai témáknak szenteli kötetét, hanem azoknak az ösztönzéseknek is, amelyeket cseh részről kaptak. Ismét nem hagyható említés nélkül az, hogy amit Dobossy Zdenék Nejedlyről ír kötetében, annak Nejedlý életművének bibliográfiájában nyoma sincs, amit Saldáról ír és írt — az esszéistáról, akit a csehek egyebek közt azért tisztelnek, mert annyira kirítt stílusával a cseh tudományosság hagyományaiból, s a magyarok azért, mert annyira ismerős volt a magyar esszé-nemzedék kortársainak —, vagy Julius Fučíknak ma már magyarul szinte az unalomig idézett beszédéről, amely egy fél százada a Sarló emlékezetes kongresszusán hangzott el — nem