Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - Koncsol László: A harmadvirágzás korszakai II. (tanulmány)

nem a nép gyülekezetét: „Thioridazintól / keserű szájjal / kérdezem magam s a / négy falat: / Hol kezdődik a / vonal, mit húztam, / s mért Itt szakad meg, / ha megszakad?” — Még tovább, még konkrétabban: „Kiben moccant meg / először mérgem? / Kit rúgtak gyomrom; / hogy hányni kezdett? / Melyik ükömé / volt a kín, mely / bennem jelenség: / félelem lett?”

Némi szünet elteltével a korszakfordulón, 1970 körül írja meg Tőzsér a harmadik kötet (Érintések, 1972) verseit. Üjabb megrázkódtatások után, betegen, úgy érzi, olyan maga is, mint az ágy vasára csatolt karóra: a kívülről kapott és belülről önmagára mért ütések szétrázzák, de ahogyan az óra tovább ketyeg, úgy a bomlásból az ő tudata is tovább küldi a jelzéseket — a szót, a verset. (Éjszaka). Az Európé monológja hasonló alaphelyzetet rögzít: ágy, éjszaka — de az ágy itt sem nyugodt álomba viszi a lepihe- nőt, hanem álnokul a viharos parttalanba, mint a bika alakot öltött isten ragadta el Európát. Az Akikben megtagadtatik ismét más irányból közelíti meg ugyanazt: látjuk a hőst megkövülni, de a tudat az elhatalmasodó bénaságból is híreket küld: már csak a tudata él. A papír partján: világa totálisabb: személyes magány, anyasiratás, nemzetiségi diaszpóra, ennek történelmi analógiái, Rembrandt-motívumok, nyilván a magyar protestantizmus által hangoztatott zsidó-magyar sorsazonosság szellemében. (Talán egy Ady-vers, A szétszóródás előtt élménye is belenyúlt a vers genézisébe).

Harmadik korszakának — végül is eddig sorsának — fő tanulságait foglalja össze Tőzsér a Szülőföldtől szülőföldig (1971) című kompozícióban. A vers „elioti”: a nagy személyes alapélmény az ószövetségi Jób-mítoszt, a jóbot ábrázoló expresszionista szobornak, a horvát Meštrovič művének mondanivalóját és a szlovák Rúfus eredetiben átemelt versrészletét is a költő legszemélyesebb vallomásává asszimilálja. A módszer sugallata kettős: azt is jelzi, hogy a költő saját élménye egyúttal közös emberi tapasztalat is, legalább az általa asszimilált szellemi értékek földrajzi határai között. Tőzsér második korszakának legfontosabb verse ez, megrendítő összegezés a „semmiből”, a „nincs”-ből, a leépülésből, amelyet a korszak elején és közepén újólag megérzett, előbb maga körül, majd önmagában is: „Uram, leszakadozott rólam / udvarom, házam; / rétjeim eldobva / tetves rongyok. / Lemálltak rólam a gyolcsok, / szándék, szülőföld, halál, / minden, amiben látható voltam. / Csak kezed érzi, hogy vagyok. / Testből kihúzott / végső suhintás ...” Ez az alany az elveszített külső világ ellenében, „a szenvedés falai között”, „idegenként teste gödrében”, „éneklő halottként” egy új, befelé táguló tájra” lel.

Dénes György (1923) ugyanide jutott, lassú fordulattal, mintegy két évtizede.

Dénes introvertált lélek, ezt 1957 után írt versei egyre inkább mutatják, ennek ellenére a megkésett tanulóévek és az ismert irodalom-politikai körülmények, a komolyan vett esztétikai sugallatok a külvilág és a felszín leírására ösztönzik, őszi verse után, 1957-től egyre több szövegének tárgya a leépülés. Dénes költői univerzuma ettől fogva úgy alakul, mint a két nemzedék többi írójáé: a központjában, tipikus kapcsolatrendszerével, ismert történelmi és társadalmi tapasztalataival a szubjektum áll. Dénesnél a szubjektum minden sejtje végzettel van átitatva. A végzet tartozéka a halál, s a halálban benne rejlik a nemzedékről nemzedékre szálló közös ok: az élet. Az élet és a halál egyformán végzetszerű, ez Dénes fölfedezése, s ezért a végzet sem egyetlen elszigetelt jelenségben, hanem magában a létezésben ölt alakot. „Milyen viharban jártam én, / hogy megtépázott ily nagyon? — kérdi Visszapöröl a föld, a sír című versében (1960). „Tagadni sorsot nem lehet” — állapítja meg rezignálitan, s rögtön jelzi, miféle sorsról lehet itt szó: „felszakad minden régi seb”. Vitathatatlan, hogy Dénes itt az új köiltői programot, a tragikus sors vállalását fogalmazza meg: „Az anyád szava őszi szél, / apád szava jégverés, / sötét madár ül vállukon: / a karvalykörmű szenvedés”.

Dénes versvilága apokaliptikus. A Félelemben. (1963) még csak kétségekről, „nyirkos pillanatokról” beszél, romantikus metaforákban „téli erdőn farkasverem”-ről, majd nyilván a jelképes farkasok „üvöltő éhség”-éről. A vers csattanója: „félelem”. Itt már szinkronban jár Bábival, s némileg előtte a harmadvirágzás többi költőjének. Az idő börtönében (1966) című verse már a mélyre temetett és elsüllyedtnek hitt gyötrő emlékek visszatért uralmáról és az öröklött végzetről szól: „rád csap az emlék mindenütt, / mint bosszú kései az árulóra”. A zárlatban megszólal a reménytelenség motívuma: „Előtted a ködös ingovány, sötét, / mögötted percek faikája csahol, / már tudod, széttépnek valahol, / ó, te bolond, hát mondd, még mit remélsz?” Az Elnyeli