Irodalmi Szemle, 1980
1980/10 - Koncsol László: A harmadvirágzás korszakai II. (tanulmány)
a könny a világot (1966) már nem személyre, hanem mindenre és mindenkire vonatkozó apokaliptikus jövendölés: urunk, a „vas”, földet, napot, hegyeket, tengert — mindent megsemmisít. „Elönt mindent a gyűlölet” — mondja, amikor Bábi második jelenésváró könyve is megjelenik. Ez a vers nem ötlet, hanem Dénes ttóéves belső változásának logikus eredménye. Nem is tér napirendre a tárgy fölött, ellenkezőleg, tíz további éven át szenvedélyesen tovább variálja. A Nincs menekvés szerint (1969) a szubjektum tehernek érzi az életet — tartalma halott csönd, félelem. Feledhetetlen megszemélyesítés: „Felnőnek majd bozontos, rőt szakállú / gyermekeim I ... I szemükből éj kiált, / s mert életemet adtam cserébe értük, / belém oltják a tékozló halált”. A zárlatban a szubjektum a halált hívja. Egy kés (1969) című négysorosában szintén a halállal kacérkodik. Az Ámen (1969) motívumai: félelem, tűrés, olcsó pusztulás. A zárlat a halált sürgeti. 1970 óta sem látunk lényeges változást Dénes lírájában. Igaz, hogy az ő Musset-i panasza most hangzik el, több versében is, de ez a magatartás Dénes korábbi attitűdjétől sem idegen A Kocsma (1970) még csak érinti a problémát, megfogalmazására a Hol az a nép ben kerül sor (1970). Dénes is romantikus hajlamú költő, lelke mélyén még a hetvenes évek első felében is parázslanak a népmegváltó álmok. Valahol a lelke mélyén romantikus forradalmár szerepét dédelgeti, de évtizedekkel a forradalom után nincs már szükség rá. Funkcióját a szolgálatban látná, de úgy érzi, nem kell a szolgálat, nincs többé funkciója. Magányos, kicsit arisztokratikus, kicsit dekadens lélek. Szolgálni akar, szenvedve szolgálni a népet, s paradox módon attól szenved, hogy nem szolgálhat és nem szenvedhet. A szenvedésnek ezt a fajtáját mondjuk mi dekadensnek. A Kocsma még egyszerű formában állítja elénk ezt az attitűdöt, az Itt hallgatásért zúg az éj már rejtettebben, s a Hol az a nép egészen nyíltan és kereken beszél róla: „... Hol az a nép, a szenvedő, a vak / szegénységben hányódó áradat, / melyért ma is szót emelne a dac I ... I De hol van az a nép, a szétmállott akol? / Még béget egy-egy emlék a süket föld alól”. A „szétmállott akol” kifejezés a megtartó eredeti közösségi formák és keretek bomlására, a külső-belső diaszpórára utal. Többi verse, más-más oldalról, az említett két-három alapmotívumot variálja, konokul és keserűen: a lebomlás, a halál, a végítélet látomásait. (Befejezése következikj
