Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - Koncsol László: A harmadvirágzás korszakai II. (tanulmány)

nikus, nem is lehet az, kettejük alkati különbözősége miatt: Salamon fanyar és gyötrődő entellektüel, maga a koncentrált szellemiség, míg Szalámit csak test és ösztön. Zs. Nagy idáig vezető útjának vázlatos rajza is megmagyarázza, hogy a költő nem véletlenül stilizálta magát a hatvanas (évek közepén Salamonná. Attitűdjének rokonságát az ószövetség könyvével döntő módon nem is annyira a két önironikus Szulamit- vers, a Virradatkor (1966) és az Engedély (1967), hanem mélyebben, közvetett módon később Irt mítosz-versei, az Üzenet a barlangból (1968) és a Rózáb (1969), illetve nem- mitikus darabjai bizonyítják.

„Egyszerűen: únom az egészet, itt nem segít a döirmö'gés már...” — kezdi Üzenet a barlangból című versét, s azt fejti ki benne, mennyire hiábavaló az emberjavítás szándéka. A Rózáb a hiábavaló várakozás verse. A Nem ér a nevem a visszájára fordult idő (közelgő halál), az átalakult fogalmak, az eltorzult szerelem víziója. Éneklő halak: az elmúlás vágya, vers a szó hiábavalóságáról. Önvigasz (1974): esszévers, a csehszlovákiai magyar költészet lírai portréja, apokaliptikus ágyazatban, illúziótalanul és prőfétikusan. Optimista versek (1973): igazában nem is optimisták, hiszen az érvek, amelyekkel derűjét Igazolja, arra is alkalmasak volnának, hogy pesszimizmusát magyarázzák. Zs. Nagy végül is közönnyel tekint ezekre a nem esztétikai kategóriákra.

Harmadik pályaszakaszának verseiben sok olyan elemet találunk, amelyeket Zs. Nagy az első periódus eszköztárából hasznosít. Formában is visszafelé igazodik, a bontott formájú második periódus után megtér könnyed jambusaiihoz, vissza a rímhez — s régi formáiban visszajön a mámor, de már nem a szerelem, hanem a szesz és a testtelen álmok — az elvágyódás mámora. Talán már az Éneklő halak, az Önvigasz, a Nem ér a nevem is ért a korszakot építik — a Bordal (1974) mindenesetre már ide mutat. Lebegő, semmihez sem kapcsolódó színek, anyagtalan vágyak, néma hangok, megfoghatatlan látomások. El innen, mondja ki a fojtó és szorító anyagból, az anyagtalanba. Az Isapur panasza (1975) csontig lebontott állapotában mutatja a hőst, „latrok” között, valami helyi Golgotán. A Ne retteg] (1975) az első korszak bukolikus emblémáit állítja sorompóba, de háborús terepen. A hős kiszolgált katonaként áll előttünk, obsitosként, vesztett csata után, ellenség gyűrűjébe zárva, egyedül, de a szembenézés szándékával, férfiasan.

Tőzsér 1964-es korszakközi visszaváltására már utaltunk, s tudjuk, hogy irodalmunk egésze is akkor rendeződött át végérvényesen. Tőzsér első olyan verse, ahol új attitűdjét bejelenti, a Megértés. Beszédes cím: egyrészt azt jelzi, hogy a szubjektum egy átmeneti aktív időszak után (1958—1962) visszahullt az Őszi világgal jelzett attitűdbe, másrészt azt, hogy a hős, mint Duba Morvái szerkesztője vagy Bábi versalanya a Sic itur a ad astrában visszatér az elhagyott szülői tájba, ősszel, egyedül, .Ez a falu itt a múltam” — állapítja meg, s amit átél, az megannyi kettősség: valóság is, emlék is, amelyben a hős jelen is van, meg nincs is jelen. Ösztönvilágában még érzi a falüt, de „csúcsaival” (tudatával) fölötte áll. Az Ébredés (1965) a harc képeivel nyílik, de a pusztulás víziójával zárul. Fölfedazi az ember méretű idő tragikus paradoxonét („halál van minden ébredésben”), s látja a végzetet, amely az egyre zsugorodó emberi „minden- hatóság” helyébe lép. Logikus ezek után, hogy egy másik versében, a Kiáltásban (1965) elpanaszolja, hogy érti a „nincset”, érzi a „semmit”, és fél. Ez a vers rögtön a nyitás pillanatában nevén nevezi a világ hiányát. Tőzsér aktív interperiódusának nagy élménye volt a „mindenség”, s ebben kisebb-nagyobb mértékben két nemzedéktársával, Cse- lényivel és Zs. Naggyal is osztozott. (Valószínű, hogy József Attila sugallatának szerepe volt a fogalom megszilárdításának lírájukban.) Annál megrázóbb az, ami alig néhány évvel a „mindenség”-program megfogalmazása után („a mindenséget / magamba szedjem, / de sóra, szénre / essen szét bennem”) kifejezetten, illetve képeinek világába transzformáit állapotban egy évtizede, sőt, legutóbbi elnémulásával is kinyilatkoztatott: érzékei többé nem a külvilág, hanem saját maguk felé fordulnak, s a rend így fölborult. A költő nem jelel (1966) világa minden tekintetben ellentétes a Férfikoréval: amazé nyitott volt, ezé zárt (falak és rácsok), amazé az univerzum, ezét az alany idegzörgései és szívzajai határolják, amazé zajos, táncos, emezé néma. A költő kérdez (1966) tulajdonképpen a Szavak és sorsok rokona: oknyomozó szöveg, görög tragédiák hősei kutattaK ilyenformán végzetük eredetét. A különbség annyi, s ez nem is kevés, hogy a görögök körül mindig jelen volt a Város, sorsukban érdekelt volt a mindenség — ezzel szemben Tőzsér verseinek hőse maga van, önmagát faggatja, nem a jósdát és