Irodalmi Szemle, 1980
1980/10 - Koncsol László: A harmadvirágzás korszakai II. (tanulmány)
Két vers a két első nemzedékről: az előbbi, a nyílt című Nemzedék, a két csoport szerencsétlen gyermekkorát idézi emlékezetünkbe — ez még az első periódus Ozsvaldja, az emlékező realistáé. Jellemző, hogy saját és társai tiszta erkölcsét hangsúlyozza minden lebomlott helyzetben, vágyban és árvaságban. A másik nemzedék-vers, a Kőkor már a következő pályaszakasz dokumentuma — nem emlékezés, hanem mítosz és jelkép: „Köszöntsd a reggelt, te vagy az első nemzedék”. A jóleső nyújtózást különös jóslat követi: „Lehet, hogy holnap eltűnsz az alkonyatban, / zúzott koponyádba homokot perget / a déli szél, testedből nem fakad virág, / feletted csak farkasok énekelnek”. Ezeken túl egymással összefüggő csoportba sorolhatjuk Ozsvald második periódusának verseit. Az első a félelem élményét dolgozza föl — ilyen a Mélység, a Látomás, a Tél, a Jelenés, az Éjjéli mondóka, mind a második pályaszakaszból. (Lásd Bábi és Duba fönt idézett munkáit). A másik csoportba önjellemző versei tartoznak; ezeket legmagasabb szinten a Nosztalgia, a Tékozló jiú és az Elmélkedés reprezentálja. A tékozló fiú nem képes kiszakadni az eszmekörből, amelyben otthon nevelték, vonzza is, taszítja is a szülői ház, s tisztázódik, hogy a hős otthon és a „pusztaságban”, mindenütt idegenül mozog. Az Elmélkedés hőse mély iróniával biztatja a másik Ént jóságra, nyugalomra, hogy zárja el a lelkét míves kazettába, sterilen, s tartsa távol a harctól és emlékeitől. — Patthelyzet ez is. Jelenéseinek, mítoszainak és szimbólumainak kőiéből kilépve Ozsvald a hetvenes évek közepe felé visszahajlik első pályaszakaszának világához. Ismét előtérbe lép az emlék, a kép, a látvány (a leltár), újra tisztelegni kezd festők, képek, stílusok előtt. A Gótika egy kicsit képvers is: a szöveg tipográfiája egy gótikus torony sziluettjét mintázza. A Fragmentum egy freskómaradvány kihívására az elfutó gyerisekkori emlékek és elmosódó arcok leltárával felel. Az Oda és Önarcképhez Henri Rousseau emlékét idézi. Ozsvald a francia naiv festőt mintegy csehszlovákiai magyarrá asszimilálja; képeit jellemezve „gyermekkorunk naiv világáról”, „az újrakezdés öröméről”, „a tudatlanság szomorúságáról” beszél, s arról, hogy „a hegyoldalban a házak vékony kéményei / füst nélkül hallgatnak, mint éli szőlőkarók”. íme, Ozsvald visszahajlásának leglátványosabb bizonyítéka: a húsz év múltán visszatért motívum, a szőlőkarók. Kialakult az első hármas pályaív. A harmadvirágzás második korszakának kezdetén a második nemzedéknek is voltak még megjelenési problémái, nemcsak az elsőnek. Tőzsér és Zs. Nagy verseit nagyjából egyszerre, 1953-ban kezdik közölni a lapok, de Tőzsér első kötete csak 1963-ban /Mogorva csillag), Zs. Nagyé 1964-ben /Ének a tisztaságról) jelenhet meg. Tőzsér huszonnyolc éves, Zs. Nagy huszonkilenc, amikor erre sor kerül. Zs. Nagy kötete már hozza második pályaszakaszának dokumennirrait, a Temetőben című verset, s mellé a könyvének is nevet adó Ének a tisztaságról című keserű fölismerést, illetve annak párda- rabját a hazugságig Zs. Nagy változatlanul első pályaszakaszának bukolikus emblémáival jellemzi a világot, de ezeket már nem eszményi, hanem torz alakjukban, ijesztő, groteszk vagy negatív szókörnyezetben használja. A hegytetőn (1962) születésnapi vers, búcsú az elhagyott és megvetett bukodikától: „Elfogytak már a bárgyú látomások. / Váratlanul zuhog reám az átok”. Oj látomásai: kék vihar, ezüst madarak a hajában, részeg rétek, langyos homály, egy éneklő angyal a hegytetőn — szürrealizmus. A hó (1965) Is szennyről és tisztaságról, a szép látszat és a kiábrándító igazság ellentétéről beszél, eltorzult idillben, illúziőtlanul. Az éj (1966) újabb születésnapi szöveg. Büszkén sorakozó pozitív emblémák után snitt: gyarmatok, nyomorúság, kinyomott szem, kitépett nyelv, nyúzott koponya, dörgő bombázók ... Ojabb snifit: ragyogó elme, hűség, elv. A három pozitív érték után a mártírhalál emblémája: „Golgotán”. Zs. Nagy az utakról: „minden utak nélkül a szélben...” (Cselényi 1961-ben: .......az utak pergőtűzben állnak”, ugyanígy B ábi, Gál, Ozsvald, egyelőre kimondatlanul Tőzsér). Zs. Nagy a jelenbe szorult, a dolgok őt is pattba állították. Zs. Nagy elemzéséhez kulcs lehet a mód, ahogyan egy-egy korszakában a szerelmet ábrázolja. Első periódusában mámorok, lobogás, eget nyaldosó lángok. A másodikban egészen más; a partner Szulamit, de nem úgy, ahogyan az Énekek éneké ben látjuk, nem mint a hős rajongó testi vonzalmának tárgya, hiszen nem is Szulamit Zs. Nagy verseinek főalakja, hanem a „Költő”, a Prédikátor Könyvének Salamonja, akinek vezér- eszméje: „Minden hiábavaló”. A prédikátor és Szulamit szerelme távolról sem harmo
