Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - Koncsol László: A harmadvirágzás korszakai II. (tanulmány)

ben élnek, sokkal elmosódóbb küldetésit szán az embernek, mint a forradalmak és szabadságharcok ideje. (Lásd pl. Amit a folyó partra vet című prózáját és az „Öreg”-gel, talán Hemingway-jel, Gál és Duba közös írói példaképével vitázó Monológ című verset). Gál Is utat — küldetést — keres, hogy nulla pontjáról elmozdulhasson.

A köiznapok költészete a szembefordulás egyik lehetősége volt az ötvenes évek elejének dithyrambikus lírájával. A másik lehetőség a romantika, a harmadik a menekülő attitűd. Gál az utóbbit választja. „Térj vissza magadba, rejtsen saját tested” — írja fönt említett 1965-ös programversében. Űtja a szociális ellentmondások rajzától elvezette a belvilág látomásos kifejezéséhez. Nincs még egy olyan költője apokaliptikus jóslatokban bővelkedő irodalmunknak, aki a Gáléhoz hasonló keserű Indulattal festené a végromlást. A világ adott állapotát végítélet utáni tájnak látja: sivatag (kősivatag), éjszaka (kőéjszaka), síró szél, ember nélkül, fő és tavasz nélkül (Rí a szél, 1987). Kő- sivatag, csönd, ahol hideg a jelen, borzalom a föld iránya, s az Én magába száműzte önmagát (Állva], „A káosz felett, emberkéz ültette csillagok testéből kinyílott a semmi...” — nyitja az összegező Szembejön (1970) című verset. Egyszer a szubjektum, máskor a közösség áll versének előterében, reménykedve vagy kételyek között, bár többnyire a kétely szólama kerekedik fölül: „... építem a gátat az ár ellen, követ, rőzsét / rakok, tagadást a megalkuvó idegenekkel szemben, / egyre többet s egyre magasabbra...”, írja, és fölvonultatja a jogfosztottság emlékképeit. (Ezekből épült még néhány évvel korábban Gál két novellája, az Elsőosztályú magány és A király). Egyik 1975-ös verse, a jelentés az időnek, még mindig ebben az attitűdben a közösség széthullásának jellegzetes Gál Sándor-i képeit zúdítja az olvasó fejére.

1975 táján Gál versvilága változni kezd, új kötete, a Tisztább havakra (1976) a költő lazább belső állapotáról tanúskodik. Nincs még elegendő távlatunk ilyen bonyolult, szinkronban csak nagyon nehezen követhető folyamatok megítélésére, de úgy érezzük, hogy hasonló változásra nem csupán Gál lírájában került sor. Duba Vajúdó paraszt- világa (1974) bizonyos értelemben írói korszakzárónak is látszik: első, még objektív és intellektuális — városias — tanulóévei után második, szubjektív pályaszakaszát zárja le. A mű tengelyében családja és a fölbomlott középparasztság mintegy száz éven át követhető útjának aprólékosan dokumentált történelme áll. Egy belső folyamat logikus végpontjának látszik ez a mű (az írói Én fokozatos beszivárgása a műbe a gátszakadásig, egyúttal visszatérés a személyes hátországba), de visszafordulásnak is egy új, immár magasabb szintű objektív program felé. Tőzsér, akinek második pályaszakaszához még visszatérünk, 1972 után elhallgat, de tudva, hogy eddig minden hosszabb-rövidebb elhallgatás után új korszak nyílt meg lírájában, hihető, hogy ha — reméljük — megszólal, most sem lesz másként. Cselényi költői szintézise 1975 elején kezdődött. Oj szövegeibe visszatértek az igék, költészete visszanyerte romantikus (barokkos) karakterét, megtért kedves műfajához, a balladához, s motívumai közé visszaszivárgott a középkor. Noha nem szóltunk még részletesen sem Ozsvald, sem Zs. Nagy Lajos útjáról, jelezhetjük, hogy Zs. Nagy verseiben 1974 óta látunk olyan elemeket, amelyek visszahajlását Jelzik első, „ideális” korszakához, és Ozsvald is 1974-től kezd klasszi- clzálódni, kezdeti korszakának látványra és emlékezésre épített irányához hajolva vissza.

Ozsvald első korszaka lényegében ennyi: látvány és emlékezés, egyrészt a gyermekkor és a jelen szembesítése, másrészt emlékeiben a látott dolgok, tárgyak és részletek leírása. (Fönt már volt erről szó.) Ozsvald még első pályaszakaszán kialakítja sajátos zárlat nélküli versszerkezetét — csupán az anyagot beszélteti, nem kedveli a doboskürtös finálékat, s minden színpadias hatást aggályosán kerül.

Ozsvald útján nincsenek látványos fordulók, a szakaszok határait nehéz rajta kimutatni, mert a korszakok jellemző vonásai erősen elegyednek. Ha azonban a csúcsokról tekintünk szét, minden irányban jól át tudjuk tekinteni a terepet, s látjuk, mikor melyik vonás a legjellemzőbb Ozsvald lírájára.

Volt szó Ozsvald első periódusáról, beszéltünk őszi verseiről, de nem méltattuk második pályaszakaszának azokat a munkáit, amelyek az őszi látomások és szimbólumok környezetében a bátorság és a félelem képi modelljeit őrzik. Nem marna soha fájó szégyen: az erő és önálló irány vágya. Madarak köszöntenek: a menekülés verse, a védtelenségé. (Bábi menekülő versei is ekkor születnek). Szélkiáltó: a költő egyedül van résen, hogy jelezze, ha vész közeleg. (Emlékezzünk a Szőlőkaróra és a Jegenyékre).