Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - Koncsol László: A harmadvirágzás korszakai II. (tanulmány)

tárgyak hevernek szanaszét, változatos rendben, mozdulatlanul, laza kapcsolatokban. Olyan költői világ, amely épül, de készen sohasem lesz. Teremtés, ahol az istenség úgy ahogy megformálta a dolgokat, de lelket — mozgást — nem lehelt beléjük. Vázlatos teremtés, amilyenre a modem képzőművészet és zene bőven ontja a példákat, sőt, a költészet és próza is, mintegy háromnegyed század óta.

Bábi, Cselényi, Tőzsér, Dénes, Ozsvald, Gál és Zs. Nagy érett költészetének passzív körét a harmadvirágzás novellisztikája érdekesen magyarázza. Duba Gyula (1930) egy közel tízéves első pályaszakasz, humoreszkek, szatírák és kísérleti novellák után most, Irodalmunk szintézisének első éveiben találja meg azt a témakört, amely az újabb évtized során tápot fog adni prózájának. Novelláinak és regényének közös hőse, akár Morvainak hívják, akár nem (az esetek több mint kilencven százalékában úgy hívják) tipikus csehszlovákiai magyar értelmiségi, s még tipikusabb csehszlovákiai magyar humán értelmiségi: falun született, paraszt szülőktől, átlagon felüli tehetségével átvergődött a közművelődés sűrűn változó, különböző nyelvű fokozatain, miközben az is előfordulhatott, hogy egyikmásik akadályt valahol fönt a cél közelében nem vette, s némi hányódás és sok kisebb-nagyobb viszontagság (katonaélet, albérletek, tanítás, újságírás, alkalmi munkák) után megragad egy szerkesztőségben vagy intézményben, ott, ahol a nemzetiségi kultúra ügyeit igazgatják.

E helyen nincs módunk sorra venni hősének egyéni vonásait: bennünket Duba prózájának azok az alapi jellemzői érdekelnek, amelyek kétségtelenül azonosak a harmadvirágzás lírájának fő jegyeivel. A legszembetűnőbb Morvái passzivitása. Duba hőse minden kollízióból kihátrál, s az író olykor méla együttérzéssel, máskor finom iróniával követi nem hős lelkű hősének hol tétova, hol groteszk kitérő manővereit és meneküléseit. Másik alapvonása, hogy hőse mind falujában, mind városában idegenül mozog. Ez már rég közhely, s nem az ő hőseire vonatkozólag, ám Duba nagy lélektani apparátussal, szimbolikus jelentésekkel, színes élethelyzetekben festi ezt az állapotot. Mintha Cselényi lírai hősének középső korszakát élné, pattba szorult maga is, múltja és jövője közé. Novelláinak ismétlődő profán szertartása az otthoni mezőjárás. Duba hőse mindig ugyanazt teszi gyermek- és ifjúkorának színhelyén: járja a határt, látja, de már nem érti a változásokat, s nem tud mit kezdeni a tájjal. Vitathatatlan, hogy ez a minden ízében jellemző, a költészet által is visszaigazolt csehszlovákiai magyar hőstípus nem alkalmas arra, hogy egy hagyományos, dinamikus nagyregény cselekményének mozgatója legyen. Minden európai regényben van valami az Odüsszeiából, s nem véletlen, hogy Duba első regénye, a Szabadesés (1969) sem regény a szónak igazi értelmében, hanem inkább novellafüzér, s hogy legutóbbi könyve, a Vajúdó parasztvilág már nem is szép-, hanem tényirodalom. Mintha Duba távolról, de féligjmeddig tudatosan a modern próza kettős irányát követné: regényében az antihősre épített joyce-i-hemingway-i szemlélet, szociográfiájában pedig a műfaj magyar hagyományaival rokon non-fictiont és antiro- mant. Persze, utánzásról szó sem lehet: a formát az ábrázolandó valóság természete és a gazdag magyar szociográfiai irodalom mintái határozzák meg.

Duba jelentőségét növeli, hogy attitűdje mind az első, mind a második költőnemzedékre jellemző. Életkora szerint inkább az első, indulásának éve alapján a második nemzedékhez tartozik, de a prózaíró lassabban érik, s ez magyarázza, hogy némi késéssel, oly pillanatban kezdi a líra által már fölvázolt attitűd epikus igazolását, amikor a költészet szintézise már létrejött.

Eleinte Gál Sándor (1936) is átmeneti képletnek látszott: korát tekintve egyértelműen a második nemzedék tagja, osztozik is a csoport problémáin, de első versei később, csak jóval a nyolcak csoportos belépője után jelennek meg, egészen eltérő tájékozódás, az akkori évek fiatal cseh költői iránya, az ún. köznapok költészetének receptje szerint. (Távolról Cselényi akkortájt szerzett szociografikus versei követnek hasonló programot, de az ő kiindulópontja más: részben saját dialektikája dolgozik már benne, részben talán Illyés költészetének egy itársadalomleíró rétege a minta, amelyet követ. A forma különbsége is árulkodik: Cselényié kötött, Gálé szabad.) Gál a megkésett indulás folytán, amelyben nyilván annak is része volt, hogy alapfokon szlovák iskolába járt, csak később, 1965-ben italál a hangjára. Ez a hang, mondanunk sem kell, már a szintézisé. A vers, amelyben Gál fordulata először jelentkezik, címével is deklarálja az új irányt: Más fényben. Az új attitűd előbb verseiben, később novelláiban is jelentkezik. Hősei elmondják, hogy nem hisznek a hősiességben, hogy a kor, amely