Irodalmi Szemle, 1980
1980/10 - Cselényi László: A riporttól a mítoszig (esszé)
nyomdafestéket nálunk még mindig el nem viselő „robbanóanyagot” tartalmazott, hogy jobbnak láttam az egészet későbbi időkre halasztani, s csak egy részét (kb. egynegyedét) olvasztottam be a mostani változatba. Azért főképpen, mert Párizs, Joyce s Szent- kuthy semmiképpen sem hiányozhatnak az én magánmitológiámból. Ez, gondolom, nem szorul bizonyításra. Hiátus persze van még rajtuk kívül is több, mint elegendő. Weöres például. Avagy Wittgenstein. Igaz, már készül a W (Weöres és Wittgenstein)-montázs, de ennek még nagyon az elején tartok. S nem hiányozhat Bartók meg Lukács György sem, hogy csak a kulcsfontosságú elemeket említsem, s közülük is csak azokat, akikről már bizonyosan tudom, hogy helyet kapnak majd a mondakörben. Erről hát egyelőre ennyit, ezt is csak azért, hogy világos legyen: mi és miért került (s kerül majd) a Jelen és történelembe. „Nincsen semmi véletlen a dolgok rendjében”, Hérakleitosszal szólván. X. S legvégül: a Bikavölgyről s az Ipoly völgyéről. Látszólag ennek a tájnak semmi köze sincs gyűjteményünkhöz. 1970-ig, tehát a mítosz alapjául szolgáló élményanyagnak az összegyűjtéséig én ezen a tájon alig fordultam meg, riportot is egyet tán ha írtam innen, de az is annyira idejét múlta, hogy semmiképpen se tudtam besorolni jelen kötetembe. Miért kell hát végezetül mégis erről szólnom? Azért, mert a sors szeszélyes véletlene folytán itt kötöttem ki a feleségem révén, az Ipoly-völgy kellős közepén. Gömör és Párizs között, mondottuk, Pozsony a metszőpont, Gömör és Pozsony között az Ipoly völgye. Nyilván annak is van valami törvényszerű oka, hogy tíz esztendő alatt, melynek pedig jó egyharmadát itt töltöttem el (hetvennégytől gyakorlatilag minden nyarat májustól októberig), mégsem igen tudtam írni erről a világról. Miért? Elsősorban azért, mert mostanában nemigen szokásom már riportokat írni, a mítoszhoz meg régebbi élményanyag kell, nem elég hozzá a tíz esztendő, így ha belekerül is egyszer majd a Mítoszomba (bizonyos, hogy belekerül majd), csak később, évek, esetleg évtizedek múltán. Miért tartozik hát mégis hozzá a Jelen és történelemhez? Azért, mert e gyűjtemény nagy részét (az első rész riportanyagán kívül gyakorlatilag az egészet), mítoszt és prózát mind itt írtam, Pölhös Imre bikavölgyi paradicsomában, távol a világ zajától, remetemódra szinte, de „mítosztermő” légkörben. Arra jöttem ugyanis rá, egy bizonyos idő múltán, épp a Párizs okozta sokk után, hogy városban, emberek között én nem tudok írni. Imi (verset persze, nem napi penzum-recenziókat) csakis „az isten szabad ege alatt”, távol a világtól, távol a tömegtől s az emberre zúduló napi problé- máktól-gondoktól-bajdktól tudok csak. Miért? Mert csak itt érzem magamat „teljes embernek”. Nemcsak egy láncszemnek, egy sorkatonának, akinek az a dolga, hogy végrehajtsa-teljesítse mások elképzelését, utasítását, parancsát. Itt megint egésznek érzi magát az ember, alkotónak, teremtőnek (istennek?). Paradicsomnak neveztem a Bikavölgyet, s nem véletlenül. Mióta itt élek, szüntelenül az jár az eszemben, hogy valami ilyen csodavilágnak az élményéből lombosodott ki az édenkert mítosza. S ha az árvíz tragédiája azt az élményt nyújtotta számomra, hogy részese lehettem az emberiség leggyakoribb s nyilván legadekvátabb mítosztermő eseményének (amint mondottam, talán a tizenkettedik órában, hiszen aligha képzelhető, a Duna mentén legalábbis, hogy még egy ilyen „lehetőség” adódjon), akkor itt a Bikavölgyben részese lehettem (s lehetek) egy másik nagy mítosztermő élménykörnek: az édenkert mítoszának. Igaz, nincs benne Éva, ám következésképpen nincs benne kígyó sem. (Lehet, hogy azért jön itt rendbe minden nyáron a vérnyomásom?) És szólnom kell ennek a Paradicsomnak a teremtőjéről (mert én legfeljebb Adámja, haszonélvezője lehetek ennek a Műnek, a Teremtője mindenképpen Pöilhös Imre, ez a különös, újmódi Maecenas). Teremtő a szónak szoros értelmében, nemcsak az Éden- nek a megteremtője, teremtője-megalkotója sok minden másnak még, az ipolybalogi iskolától épülő „Ságváráig”. Igaz, olykor furcsa angyalok száműzik maga teremtette birodalmából, de ő csak legyint mindenre, se jobbra, se balra nem tekintve fittyet hányva kígyósziszegésnek (mert kígyók csak itt, a Bikák Völgyében nincsenek, pár kilométerrel arrább annál többen vannak, a valódi völgyben, az Ipoly völgyében). De Imre csak viaskodik tovább, egy faluval, egy családdal, egy iskolával, Idestova nem is egy,
