Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - Cselényi László: A riporttól a mítoszig (esszé)

végül életre a vénember-mítoszkört? Kérdezem csak én is, válaszolni aligha tudnék rá. Megközelíteni próbálom csak e kérdéskört, ezzel is tetten érni remélve a mítoszkép- ződés folyamatát.

Bővebb kifejtésre szorul a második szólam motívumrendszere. A tájékozottabb olvasó nyilván megfigyelte, hogy ennek egy része (akárcsak az első szólam árvízzel kapcsolatos tematikája!) már a Krétakor utolsó részében (Kiegészítések avagy A történelem kerekeiben] is olvasható. Nos, arról van szó, amit Görömbei András a Krétakört méltatva észre is vett: az a ciklus még csak egy készülő munka egyes részleteit tartalmazza. Igaza volt. A Jelen és történelem mostani szövegformájába természetesen simult bele a Kiegészítések H ér akiéit oszhoz ugyanúgy, mint a Tragédia magyar nyelven, A történelem kerekeiben s a többi „montázs”. Igaz, a munka neheze még csak most kezdődött, ugyancsak gondot okozván, hogy a meglelt struktúrába hogyan és mit építhetek bele a már korábban elkészült anyagból. Az anyag szinte teljes egészében beleilleszkedett a Mítoszba, alig néhánnyal (D-montázs, B-variáció, M-montázs) nem tudtam csak (ezúttal még) mit kezdeni, a többi szinte automatikusan simult bele az „Összefüggések” rendszerébe. A könnyebb tájékozódás okáért talán nem lesz teljesen oktalan, ha fölfedem kártyáimat s elárulom, milyen törvényszerűségeknek engedve kerültek végül is egy fedél alá.

Elsőnek a József Attila-montázsról kell egy-két szót szólni. A véletlen (a József Attila- jubileum — születésének 75. évfordulója) dobta elém a témát: Attila, a Duna s a Duna- táji népek („török, tatár, tót, román kavarog...”) tragikus sorsú költője valóban „sziklába véshetően” tipikus reprezentánsa egy Duna-táji mitológia összefüggésrendszerének.

A második nagy motívumkör: a filozófia. Egészen pontosan: a dialektika. Elmondottam már másutt reménytelen szerelmemet Filozófia iránt. A hetvennégyben írott Herak- leitosz-montázs, függetlenül attól, hogy a „homályos” bölcs mennyire kedvence a modern költőknek René Shartől a mai fiatalokig, szinte meglepetésszerűen vezetett el a dialektika költészetbe való emelésének lehetőségéig, s ezen a fonálon megkapaszkodva szinte magától értetődően jutottam el végül a talán legkevésbé lírai (mi több: mítoszi) filozófusig: Hegelig. Elmondom, hogyan jutottam hozzá. Éveken át küszködtem vele, főleg A szellem fenomenológiájával. Mintha japánul olvastam volna. (Nagy Pali azt állította, hogy ha Hegelt francia fordításban olvassa, minden világos előtte, ha magyar fordításban olvassa, nem érti.) Maradt hát az egyetlen lehetőség: amit megértettem vagy megérteni véltem belőle, aláhúztam és kijegyzeteltem. S ami a megmaradt anyagból „költőileg” elfogadható „kép” volt, szépen egymáshoz illesztettem. Aztán elővettem régi prózámat (A H-variációk esetében a Históriás éneket, illetve a Földönfutókat) s ezeket „jegyzeteltem” ki. A két teljesen különnemű anyag olyan szépen passzolt egymáshoz, hogy öröm volt nézni. Gyanakodtam is eléggé, ha valami ennyire problémátlan, talán nem is igazán jó. Évekig tartogattam az asztalfiókban, míg egyszer aztán, egymástól függetlenül megmutattam Bata Imrének és Koncsol Lászlónak. Magam is meglepődtem a visszaigazoláson. Kiderült, hogy használható szöveg. Pedig ők még nem is sejthették, hogy e montázs része csak egy nagyobb, „elképzelt” lehetőségnek: a Jelen és történelemnek.

Az, hogy a Bornemisza-montázs (Tragédia magyar nyelven] vagy a „Duna-parton öreg cseresznyefa-csontok” kezdetű rész s még néhány további („Amikor először lépte át”) belekerült a Mítoszomba, gondolom, érthető. A Spinoza-szöveghez is meglepően illeszkedett az Olinka, a prágai lány alapján készült montázs. Egy témakörről kell még csak szólnom, azért, mert hiányos. A „Joyce-montázsról”. Voltaképpen „Joyce-Szent- kuthy-montázsról” beszélhetnék, hiszen az Ulyssest a Prae alkotójának kongeniális tolmácsolásában idézhetem, hogyan mellőzhetném hát éppen őt. Ám én az Ulyssest először valójában Párizsban olvastam franciául (bármennyire hihetetlenül hangzik ez még a számomra is — mára ugyancsak megkopott francia tudásommal aligha lennék már képes erre), s így a „Joyce-mondakör” az én szubjektív mitológiámban a párizsi anyaghoz tartozik. Elég későn jöttem csak rá arra, hogy az én „Párizs-mítoszomat” a Joyce (Szentkuthy)-montázsban tudnám a legadekvátabban elmondani. Nos, ami a Mítosz mostani változatába belekerült, az csak egy töredéke az „elképzelt” egésznek. Egyrészt, mert már nem volt elegendő időm, hogy kiérleljem az egész anyagot, másrészt meg éppen ez a rész (a dublini bordélyház s a Pigalle sztriptíz-világa) annyi.