Irodalmi Szemle, 1980
1980/10 - Cselényi László: A riporttól a mítoszig (esszé)
második körbe, melyet úgy hívunk, hogy Dunává], Logikus hát, hogy a Duna-tájnak kell a központi magnak lennie, s e köré kell építeni egyik oldalról a gömöri, másikról pedig a párizsi témakört. S ha már a Duna-táj, s ami vele egy: a Duna, automatikusan ugrik a képzelet az árvízre. Itt van hát, ez kell, hogy legyen a központi magma, az atommag, e köré kell fölépítenem a magam naprendszerét! Arról egyébként, hogy e második témakörrel kapcsolatban milyen egyéni élményeim vannak, illetve, hogy a témakör „hőseivel” mi történt az elmúlt negyedszázadban, alig is van érdemleges mondanivalóm. Duna-táji hőseimmel nem tarthattam annyira a kapcsolatot, még annyira sem, mint a gömöriekkel, hisz Gömörbe én hazajártam, s elég gyakran jártam haza, ám a Csallóközben—Mátyusföldön nem volt sehová „hazamenni”, így fokozatosan el is sorvadtak az egykori kapcsolatok. Csak átutazóban látom olykorolykor, hogy mi történt Izsán példának okáért. Vadonatúj falu, nyilván a „vízözön után” építették velejéig újjá. Gúta? Ugyanaz a helyzet. S nyilván valamennyi árvízsújtotta község kihasználta az „alkalmat”, hogy újra építkezzen, új életet kezdjen, akárcsak a Noé bárkájából kiszabadult őseink. Az özönvíz ezúttal „kisegítette” a lakosságot, földig rombolva egykori sárviskóikat, s a biztosító fizette kártérítésből magán- szorgalommal valóságos „palotákat” építettek a sárkunyhók helyett. Komárom is ugyancsak megváltozott az utóbbi tizenöt esztendő alatt, alig ismer rá a visszatérő. Pedig itt valóban csak minimális volt a kár, nyilván nem is azért dütötték halomra az egykori házakat, utcákat. Külön kérdés, hogy annyi más „délvidéki” városunkhoz, egy Losonchoz, egy Lévához, egy Rimaszombathoz hasonlatosan, Komáromot is teljesen el kelleitt-e „kaszárnyásítani”, kiirtva még az írmagját is a történelmi városmagoknak, nevezetes, műemlékjellegű épületeknek, utcáknak, városrészeknek? Aligha a mi feladatunk választ adni e kérdésekre, csak úgy, érintőlegesen említem ezt most, ha már itt tartunk, mert hiszen jól tudjuk mindannyian, hogy a földgyalu micsoda iszonyatos szerszám, hogy nem nézi, mit gyalul le, évszázados műemléket-e vagy tiszavirágéletű kártyavárat. S ha a gyalut kezelő ember, sőt, még az őt irányító „illetékes szervek” sem nézik meg, mi akad útjukba, akkor aztán hétszer is jaj szegény Duna-tájunknak, tíz—húsz esztendő múltán kereshetjük, hogy hol is volt „az a bizonyos” Komárom, Érsekújvár, Losonc, Léva, Rimaszombat. Mert ami a helyükön épül, az már nem „az a bizonyos” Komárom, Érsekújvár, Losonc, Léva, Rimaszombat lesz, ebben mindannyian megegyezhetünk. IX. Egy-két szót arról még, hogyan s miért alakult éppen így, ahogyan e gyűjteményben olvasható a „Mítosz” mostani (ideiglenes) változata. A felső szólamról alig tudok többet mondani az eddig elmondottaknál. Egyik rétege, amint mondottam, az árvíz ihlette motívumrendszer. A másik réteg: a „Kő-ország”-tematika. A harmadik-negyedik pedig (tehát a második fele) e Kő-ország — Duna-táj-problematikával összefonódó, s ebbe szervesen beleilleszthető egyéni sorsok. Fiatal lányoké s öregembereké leginkább. Máig rejtély a számomra, miért épp e két témakör vonzott mindig magához. A nők kérdésében még csak találnék fogódzót, hiszen rendszerint fiatal, „bukott” nőkről van szó, a tükör előtt ülő, ráncosodó szemkörnyékű asszony problémája már csak az előbbiek logikus végkicsengése: íme, az eredmény. De az öregemberek! Hol és mikor találkoztam én ilyen vénemberekkel [ilyen totem-ősökkel?), akik olyannyira bele szántották magukat zsigereimbe, hogy máig nem tudok szabadulni az emléküktől? A Sárgaföld, a Földönfutók, a Kálvária vagy akár a Könyves Szabó József öregeit hiába említeném, azok már nem archetípusok, azok már csak eredményei (már akkor, a hatvanas évek elején!) valami archaikusabb élménynek. Mert ha még öregasszonyokról lenne szó! Az Akik soha nem látták a tengert első részének nagyanya-motívumából (s az ebből építkező további részekből) nyilvánvaló az élményréteg. Két „mitikus” nagyanyám (ahogyan Koncsol nevezte) emléke, főleg a haláluk révén, véglegesen belém oltotta mítoszukat. Nagyapám viszont valójában soha nem volt, hiszen mire én megszülettem, mindkettő halott volt. Az egyik még tizennégyben halt „hősi halált”, a világháború legelső hónapjaiban, a másik meg a harmincas évek közepén halt meg. De vajon nem épp itt-e a magyarázat? Mert ha kissé megbolygatjuk a mélyréteget, Freudra is gondolván, akkor talán megleljük a kulcsot, mely a titkot nyitja: vajon nem-e permanens nagyapahiány hívta-e
