Irodalmi Szemle, 1980
1980/10 - Cselényi László: A riporttól a mítoszig (esszé)
retelmélet. A mítoszban kifejezésre jutott gondolkodás.” Ne feledjük, a mítosz világmagyarázat is, tehetjük hozzá Bata Imre gondolatmenetéhez a konklúziónkat. (A mítoszt természetesen mindig idézőjelben kell érteni, hiszen nyilvánvaló, hogy inkább annak paródiájáról lehet csupán szó, mint valódi mítoszról.) Milyen lehet hát az út a riporttól a mítoszig? Bármennyire kishitűek vagyunk is 9 gyűjteménnyel kapcsolatosan, mégis csak ehhez utalhatjuk az olvasót. Mert ha semmi mást, ezt az egyet talán dokumentálni tudja: szerző útját a riporttól a mítoszig. Az ötvenes évek közepének-végének s a hatvanas évek elejének sültrealista írásaitól, a Rétek krónikájától, a Sárgajöleitől vagy a Víz, víz, víz, víztől a húsz évvel későbbi, 1976-ban elkezdett és 80-ban befejezett Jelen és történelem című kompozícióig. Aligha a szerző tiszte messzebb ható konzekvenciákat, elméleti tanulságokat-összefüggéseket levonni ez útból s eredményeiből, mégis bátorkodom megjegyezni, épp e heterogén gyűjtemény írása és összeállítása közben tett megfigyeléseim eredményeképpen, hogy sejtésem szerint végül is minden mítosz „riporttémaként” indul, azaz megtörtént vagy „megtörténhetett volna” eseménynek a leírásaként, s évek, évtizedek, évszázadok, netán évezeredek múltán válik a hajdani riport [pontosabban: a riporttéma) mítosztémává. Képzeljük el a következőket: a Bibliában is emlegetett vízözönről hajdani kollégánknak, a valószínűleg Mezopotámiában élt riporternek tudósítást kell írnia, mondjuk egy sumér agyagtábla-újság részére. Riporterünk, akinek az a foglalkozása, abból él, hogy tudósít, nyilván nem mítoszt ír tüstént a helyszínről, ahogyan a Biblia teszi vagy bármely nép vízöizönmítosza (azt mondják, alig van vagy volt olyan népe a Földnek, amelynek ne lett volna vízözönmítosza!). Ötezer éve élt kollégánk tehát „riportot” ír ékírásos tábláira s nemcsak a kora, hanem, mint tudjuk, utókora számára is. A mai őstörténetkutatás pedig azért tud létezni, ha tud, mert éppen e hajdani tudósításokat (legyen az sírfelirat, intelem, alapítólevél vagy gesta) a később keletkezett mítoszokkal (regékkel, mondákkal, mesékkel, széphistóriákkal) összevetve s e kettőből [meg az embertani leletekből) próbálja kikövetkeztetni a hajdani valóságot. No mármost: ha egykor e mítoszfejlődési lehetőség adva volt, miért ne lehetne meg akár ma is, természettudományokkal, száraz adatokkal olyannyira megterhelt korunkban? Ma talán nem keletkeznek s fejlődnek „mítoszok”? Elég csak a nemrég megjelent Semlyén István-kömyvet (Modem mítoszok) elolvasni, Roland Barthes vagy Lévi-Strauss idevágó tanulmányairól nem is szólva, hogy rájöjjünk: napjaink is termik a mítoszokat. S hogy ez valóban így van, azt magam is megállapíthattam, mégpedig nem elméleti, hanem ugyancsak gyakorlati úton. Említettem már, hogy a hatvanötös vízözön számomra bármennyire megrázó élmény is volt, akkor mint írónak-költőnek mást nem jelentett: megírandó tudósítástémát (nem beszélek most a tragédia egyéb, emberi vonatkozásairól). Hogy ez mennyire így volt, bizonyítja, hogy semmilyen más irodalmi formában nem jelentkezett az élmény lecsapódása, még csak egy verset sem írtam róla, mint sokan mások, akik pedig jóval kevesebb időt töltöttek ott. Tíz esztendő kellett, hogy a hajdani riporttéma megérlelődjön, „mitikus ködökbe” vesszen, s megindulhasson a „mítoszképződés”. „Csöipben a tenger” módján magam is végigjárhattam s tanulmányozhattam hát eme mitológiaképződési folyamatot, s fölfedezhettem, legalábbis önmagam számára, hogyan is lesz egy mítosz mítosszá, bármennyire is groteszknek tűnik is a dolog, hiszen mi az a potom tíz—tizenöt esztendő a mítoszképző évtizedekhez-évszá- zadokhoz képest! VIII, Eljutottunk (eljutottam) hát az „egyetlen mítosz” gondolatköréig. S ha már eljutottunk, eldöntendő az is, mi legyen e mítosz magva, ami köré aztán a másik kettő épül. Párizs? Nyilvánvaló, hogy nem, említettem már, hogy számomra Párizs mindmostanáig és mindörökké a legnagyobb élményt jelentette, ám mítoszt hogyan kerekíthetnénk köré, csekély háromesztendei ottlét után? Gömör? Gömör, az már inkább, noha innen is kiszakadtam már jó huszonöt éve. Persze, nem ez a fő oka a nemnek, hanem az, hogy „Kő-ország” voltaképpen csak az én egyéni, szubjektív életemben külön világ és külön mítoszkör, egyetemesebb szemszögből Gömör nagyon is beletartozik ama tágabb,
