Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - Bereck József: A szellem szolgálatában (elbeszélés)

(Csak igy, zárójelben jegyzem meg, hogy miközben ezeket a sorokat rótta az iskolanaplóba, gyakran fölpattant az asztal mellől, és indulatosan járt-kelt a teremben. Emlékszem, ilyenkor frissen borotvált arcán kipirosodott az az arasznyi heg, amely az álla közepétől a füléig húzódott, s amely oly vonzóan férfiassá tette az arcát. Föilindultságát egyébként az is bizonyítja, hogy utolsó sorait már egyes szám első személyben kanya- rította a krónikába.)

... tetézte ezt az is, hogy a választástól fogva egy állandó ellenségem volt, ki bosszúból mindenféle intrikát kísérelt meg személyem, sőt családom iránt is. Ami törvény szerint is járt volna, azt sem adták meg! Erre vonatkozólag hivatkozom elődöm, Hideg- héty úrnak hozzám intézett 26/926 sz. átiratára, mely 130/926 sz. alatt van iktatva. Az iskolaszékkel, dacára annak, hogy csak olyat kért az ember, ami törvény szerint jár, örökösen harcban álltam.

(Még egy rövidke megjegyzés, ha megengedik: Az a bizonyos állandó ellenség Oldrich Skarpišek segédjegyző volt, akinek fiatal, bővérű feleségére az első pillanattól fogva olyan nagy hatással volt Zillich Ernő vonzó férfiassága, hogy teljes nyíltsággal üdözni kezdte őt gyorsan támadt szerelmével; a szóbeszéd szerint nem éppen eredménytelenül. S tanító urunk később —miután a sokkal nagyobb lélekszámú és gazdagabbnak vélt Bajtán végérvényesein meggyőződött arról, hogy a tanítóskodásból nem lehet meggazdagodni, — egyre inkább rabjává vált a gyengébb nem iránti bűnös szenvedélyének. A veszte is ez lett, kint a háborús Ukrajnában, az I. (és tegyük hozzá egyetlen) magyar tábori kórház írnokaként, amikor Kucsera tábornok látogatására készülődve, dr. Rimay Károly alhadnaggyal, a tábori kórház gyógyszerészével vételezni utaztak a megszálló parancsnokság városába (Kijev), s ott rájuk esteledvén, írnok-tanító urunk nem tudott ellenállni a romos utcák pincelakásaiban tanyázó, lompos bájaikat kenyérért és katonakonzervekért árusító kurvák csábításának; hajnalban elmetszett torokkal, vérbe fagyva talált rá társa a segítségül hívott járőrrel.

A FUVAR MÉG NEM ÉRKEZETT MEG, DE AZ AJTŰT K. MIHÄLYNÉ, A MOSTANI takarítónő már reggel sarkig kitárta, hogy az autó egészen a küszöbig tarolhasson rakományával. Bölcs előrelátása, hiszen a szén belapátolása minden bizonnyal a férjére és a fiára vár.

Az igazgató tanító valószínűleg a nyitott ablakban állva telefonál, merít minden szavát hallom: „Tudom, persze hogy tudom..., nekem kellene, hiszen az elődöm volt, kollégák voltunk, de én ezt, szégyen ide, szégyen oda, nem tudom megcsinálni. Olyan lágy szívű vagyok, hogy rögtön elsírom magam...” Szünet. „A titkár iskolázáson van. Géza ugyan megcsinálhatná a Nemzeti Front nevében, de tudod, el van foglalva az aratással.” Szünet. „Ugyan, kérlek, a tanácstagok között nincs egy, aki öt mondatot hibátlanul föl tudna olvasni... Ezt te is nagyon jól tudod!” Hosszabb szünet. „Nem muszáj fekete ruhában... istenem, nyár van... Pedig mi terád gondoltunk. Az nem tesz semmit, hogy már tíz éve elköltöztél innen. Mégiscsak közülünk való vagy. Gondold meg: huszonnyolcban az apukádat is tanította még, aztán az édesanyádat, a fordulat után a nővéredet, majd téged s végül az öcsédet is... Hát nem fantasztikus! Ilyen ritkán fordul elő ..Szünet. „Akkor legalább írjál néhány sort. Mi az neked?! Mondom, Benő iskolázáson van, Géza arat, nekem meg itt a nyakamon a szén... Egy oldal elég lesz... Persze...” Szünet. „Majd felolvasatjuk valakivel. Jó, príma... De Csúccsá, ne legyen olyan izé... A jónép nem szereti az absztrakt dolgokat. Persze, megvárom ...” Kattanás, letette.

Kinn az udvaron már délelőtt rekkenő a hőség. Színes, tarka lepke téved be a poros, pókhálós börtönömbe. Az iskolaudvar egy része innen is látható: fölverte a pocfű és a kamilla. Azt beszélik, hogy még néhány év és megszűnik minden itt. Annak idején Zillich tanító úr kinyomozta, hogy 1791-ben alaplttatott az iskola; tehát egy évvel később, mint a helybeli káplánság. A századik évfordulót tehát megérte, de a kétszáza- dikból már nem lesz semmi. A körzesítés elviszi a gyerekeket. Idebenről azt tapasztalom, hogy egyre erőtlenebb a gyermekzslvaj az udvaron. Feledésbe merül a múlt, elárvul a falunak ez a — szerintem — legszentebb helye, ahol én annyi évet töltöttem el a szellem alázatos szolgálatában. Ki fog itt néhány év múlva emlékezni és emlékeztetni arra, hogy ennek az iskolának a múltban Hury Ferenc volt az egyedüli jótevője,