Irodalmi Szemle, 1980
1980/9 - Koncsol László: A harmadvirágzás korszakai
meghatározó Adyna'k, főleg Ady szociális költészetének hatására közel áll a Győryéhez. Bábi minden kínálkozó konfliktust kiélez, anélkül, hogy föloldaná őket. Első korszakának fő tárgya a jelen, és a közelmúlt történelmi, szociális és nemzetiségi kollíziói. Gyakran fölidézi a hontalanság emlékeit, saját extra pátriám helyzetét, de ő a távlat birtokában a hányattatások társadalmi és történelmi hátterét, a „két ősi part, két síró táj” tragédiáját is belekomponálja a képbe. Már ezekben az években is megfogalmazza, egyelőre szűk dimenziókban, két későbbi versciklusának (A forrás éneke, 1965; Könny a mikroszkóp alatt, 1966) alapgondolatait. Plebejus! szemlélettel nem vállalja a felelősséget a nemzeti és háborús bűnökért, tehát Fábryhoz hasonlóan a bűnhődést sem hajlandó vállalni értük. Bábi egész költészete tipikusan nemzetiségi jelenség, mint Győryé, rögtön megszólalása első évéiben, azzal a megszorítással, hogy a nemzatiségi történelem legdrámaibb pillanataiból, sorsunk kataklizmaszerű fordulásaiból szűri le a tanulságait, és építi föl lírai hősének sajátos magtartását. Ozsvald nem drámai; noha ő is a jelen és a közelmúlt krónikása, az impresszionizmus neveltjeként nem a belső folyamatok harcát rajzolja meg, hanem mindenben a látványt érzékeli, s önfeledten ontja a részleteket. Egy-egy verse kész leltár. Emlékszem lói — ez egyik versének címe, s találó cím, mert a falu háborús kiürítéséről emlékező versben Ozsvald az elhagyott és viszontlátott tárgyak leltárszerű fölsorolásának szenteli a legtöbb helyet. A vers párdarabjában, a Hazatérésben ugyanígy. (Csontos a Gyalogúiban, Duba Gyula a Vajúdó parasztvilágban szentelt nagyobb teret ugyanennek a kiürítésnek; az előbbi Zalabán, az utóbbi Hontfüzesgyarmaton, Ozsvald pedig N: mes- orosziban élt ekkor, s a három község egy húszkilométeres észak-déli vonalban helyezkedik el a Garam keleti partvonala mentén. Mihelyt Ozsvald kifejezőkészsége a Három fiatal költő megjelenése után kifinomult, végleg kiköt a látványrajz, egyfajta impresz- szionizmus mellett, s ez később, szimbolikusnmítikus korszakában is alapvonása marad stílusának. Nem csoda, hogy minden korszakában tiszteleg festők (Szabó Gyula, Henri Rousseau), szobrászok (Rodin), képek, szobrok, építmények és stílusok előtt. Költészete azonban, mint Bábié is, csak később, 1957 táján emalkedik a tanulóévek egyenetlen szintje fölé. Költőink 1957-ben, mintha csak összebeszéltek volna, egymás után írják az év sajátos őszi verseit. Aki ismeri korábbi dolgozataikat, az látja csak, mennyire más ezeknek a dokumentumoknak nemcsak a hangulata, hanem a belső iránya Is. Bábi Stószról jövet című verse a szubjektumot már a későbbi Bábi-ciklusok hősének szorongatott helyz3tében ábrázolja, sőt, a hadiszótárból is kölcsönvesz egy szót: „fenyők dandárja” fenyegeti, a hős pedig menekül, együtt a természet tárgyaival. Másik őszi darabjában (A síkon) ugyanígy áll előttünk a hős, egyedül a kiszolgáltatott, vérző lapályon, „négy zord égi táj” aligha jóindulatú ölelésében. Ozsvald két őszi verse, a Szőlőkarók ős a Jegenyék. A látvány itt nem csupán társul az emlékekkel, mint szokott, hanem jelképessé is válik. Itt is szembein áll a múlt és a jelen, de a szembesítés értéke fordított: egykor a szőlőkaró és a jegenye önzetlenül szolgált, ma viszont magányosan, lebontva állnak az őszi tájban. Dénes lírája is most töri át a felületet, s mutatja meg a világ rejtett állapotát. Októberi mezők)e festi ezt az évszakot: „Csörög a sovány kukoricaszár, / bús ölén bújkál a halál...”. A lebomlás képei után sötét végjáték: „Lebeg a varjú búsan, feketén, / és szárnya alatt haldoklik a fény”. Jellemző, hogy a második nemzedék vezéralakjának számító Tűzsér is ősz! versben reagál a világ új tényeire: megírja Őszi világ — őszi szemmel című versét, csonka Balassi-strófában, bukolikus formában, arról, hogy bukolikus költői világa lebomlott. Jelkép ez is: „Mit egy évig tanult / a föld, halomra hullt / egy nap alatt...” A szép lepel alól kiütközött a „nyers való”, ez pedig, mondja Tőzsér, „csak rög meg avar”. Tőzsér hőse is egyedül áll az őszi mezőn, „semmi nélkül, pucéran”, mint annyi előtte, vele és utána indult költőnk és írónk hőse Tóth Lászlóig, s jelzi, hogy az elhagyott régi helyébe mélyebb attitűdöt keres: „... áll zavart-fakón, / új után kutatón / e mozgó, furcsa őszben”. A most alakuló újat lényeges jegyek különböztetik meg a korábbitól. A sematikus kánon pozitív irányú versfolyamatát látványosan, szinte egyik napról a másikra váltja föl a negatív irány, egy-egy eredeti hiánytalan állapot leépülése. Az első nemzedék legjobbjainak líráját ez a fordulat a szimbolizmus felé is eltolja, míg a második nem zedók esetében, nevezetesen Tőzsérnél, (Zs.) Nagy Lajosnál és Cselényinél eredeti
