Irodalmi Szemle, 1980
1980/9 - Koncsol László: A harmadvirágzás korszakai
versében, amott dühösebben ás szarkasztikusabban (mindkét emóciója olyan erős volt, hogy szét bírta feszíteni Rácz zárt formaeszményéit), míg emitt, Szabó Gyulánál, valami sötét pátosszal. Nem vers ugyan, de ha a harmad virágzás első korszakának első, kéziratban terjesztett szövegeit leltározzuk, lehetetlen volna megkerülnünk Fábry Zoltán A vádlott megszólal című nemzetiségi apológiáját. 1946 elején, a téli hónapokban kezdhette írni ő is, mert májusban készült el vele, a diszkriminációs törvények, dekrétumok, rendeletek és intézkedések sűrűjében. A hosszú, hatvan könyvoldalt megtöltő írásmű sorsa az első közlés óta (Irodalmi Szemle, 1968) eléggé közismert. Fábry a mellékelt jegyzetben maga számolt be arról, hogy 1947 januárjában mintegy öt ven akkori cseh és szlovák politikai és kulturális tényezőnek küldte el memorandumát, amelyben az ellen a vád ellen vette föl a harcot, hogy a csehszlovákiai magyarság egészéban lett volna bűnös az első köztársaság földanabolásában, s ezért kellett volna kollektíve bűnhődnie. Fábry személyében a legilletékesebb csehszlovákiai magyarok egyike küldte emlékiratát — mint alcíme mondja — „a cseh és szlovák értelmiség címére”, hiszen antimilitarista és antifasiszta harcait cseh és szlovák szövetséges társakkal együtt vívta. A pozitív választ azonban csak 1948 februárja adta meg rá. 1946 elején a burzsoá állami szervek már egy éve hozták a diszkriminációs törvényeket és rendeleteket — amelyeket különben később, az ötvenes és hatvanas évek folyamán Csehszlovákia Kommunista Pártja többször is elítélt. 1945. február 27^én kelt a Szlovák Nemzeti Tanács elnökségének határozata a magyar vagyonok elkobzásáról, augusztus 3-án a köztársasági elnök dekrétuma a magyarok állampolgári jogainak eltörléséről, november 19-én az állampolgárságuktól és vagyonuktól megfosztott magyarok csehországi munkakötélezettségéről — azaz deportálásáról. Ekkorra a szerelvények már két hónapja vitték a magyar férfiakat Csehország felé. Ekkor és az 1947-es deportálás során 44 ezer ember került messze a szülőföldjétől, s az elhurcoltak minden ingatlan vagyona itt maradt. A deportáltak fele kisparaszt volt. 1946 közepén folyt az úgynevezett raszlovakizálási kampány: aki szlováknak vallja magát, mondták, teljes jogú polgára lehet az országnak, megtarthat ja vagyonát, de nyelvét és kultúráját föl kell adnia. 410 820 magyar vallotta magát szlováknak a kéthetes kampányban, s a bizottságok 200 000 ember nyilatkozatát el is fogadták. A többiekre a nem reszlovakizál- takkal együtt várt a lakosságcsere, illetve az ittmaradók számára a jogfosztottság. Évekig szünetelt az országban a magyar nyelvű oktatás — a zilált háborús éveket is beleszámítva mintegy öt-hét esztendő esett ki ily módon a mai középnemzedék, a negyvenévesek iskolai képzéséből: ha jártak is szlovák iskolába, alapozó nyelvtudás nélkül az idegen nyelvű oktató és nevelő munka nem sokat ért. Mintegy ötezer magyar pedagógusnak kellett elhagynia ilyen vagy olyan módon az országot, s kevés kivétellel az egész csehszlovákiai magyar értelmiség is távozásra kényszerült. Ezekből a történelmi tényekből értjük meg egyfelől a vissza nem térő Győryt és az újra meg nem szólaló Forbáthot, másfelől a keserű Ráczot és Szabó Gyulát vagy Csontos Vilmost is (1908), aki a fronton súlyosan megbetegedett, s előbb katonakór- házba, majd egy mátrai katonai üdülőbe került, s akit a közeledő front árnyékában, bombázó kötelékek alatt lepett meg ismét a közlés vágya: itt írta egyik legszebb versét, a Jaj, Szikincét. A szokásos hadikalandok után megszökött, hazament, bújkált és — fölszabadult. A falut egy német ellentámadás előtt a szovjet hadvezetés kiürítette, Csontos visszajött, s deportálni akarták. Ismét bújkálnia kellett, s megírta, pontosan 1947. október 18-án, BeneShez című versét, naiv hangon, de a kezdődő diaszpóra drámájának pontos képeivel. Önéletrajzi könyvében, a Gyalogúiban (1972) meghatóan vallja be; tudja, milyen fogyatkozásai vannak verses szövegének, de — írja — „még kavarogtak bennem az érzelmek, hiányzott a versíráshoz szükséges higgadtság, elragadott a mondanivaló kifejezésének heve...” — Amikor említett versét megírta, már három gyűjteménye is megjelent /Magyar ugaron, 1932; Üzentek értem, 1936; Tovább kell menni, 1941). Átvészelte végül is a kitelepítést, majd a lakosságcserét is, s öt könyve jelent meg azóta; válogatott versein és az említett önéletrajzi könyvön kívül újabb három verseskötet. Gyurcsó István (1915) az övékhez hasonló pályán futott. Nagyon nagy szegénységben, mély nyomorban, szüntelen hányattatások között érte míg a fölszabadulást, s tért vissza Magyarországról a falujába, ahonnan feleségestül Csehországba deportálták.
