Irodalmi Szemle, 1980
1980/9 - Koncsol László: A harmadvirágzás korszakai
Gyurcsó szorgalmasan olvasott és verselt, s több költeményében is beszámolt kényszerű csehországi utazásáról s az ottani évekről. Legjobb Ilyen tárgyú darabja a Megy a vonat (1947) című vers. A szomorú emlékezetű idők többi krónikásához híven ő i9 az extra pátriám helyzetét érzékeltette a legfájdalmasabban: „Hazát cserélek / Hol az én hazám?” — kiáltott föl a többi negyvennégyszer nevében is, akiket hasonló sors sújtott. Sajnos, sem Csontos, sem Gyurcsó nem bánt szuverénül a formával, de verseik egy hányadának dokumentumértékét nem lehet és nem szabad elvitatni. így kezdődött a harmadvirágzás, a kor lelkületét híven kifejező, de évekre kéziratban maradt művekkel. 1948 februárjában a kommunista párt vette át Csehszlovákiában a hatalmat, s hozzálátott, hogy lerakja egy új, szocialista nemzetiségi politika alapjait. Még az év december közepén megjelent az Oj Szó első száma. Ennsk vezércikkét Fábry fogalmazta meg, vagyis ő, Fábry Zoltán nyitja a harmadvirágzás nyilvános évtizedeit ...........Behozhatatlan hátránnyal, de le nem becsülhető előnnyel indulunk: tiszták maradtunk, emberek maradtunk. Némák voltunk, és embertelen hang nem hagyta el szánkat...” — írja a közelmúltról köszöntőjében, s amit ír, az a megbékélés elégiája: „A sértődöttség, bosszú és türelmetlenség elvakító szenvedélyét mi elemésztettük magunkban: ennyi az előnyünk, és ezt meg kell tartanunk, ez kincsünk, zálogunk és menlevelünk: ml voltunk és vagyunk a vox humana népe!...” — Később, másfél évtized múlva, Bábi két lírai freskójában, A forrás éneké ben és a Könny a mikroszkóp alatt ban tűnik föl eredeti módon ez a nemzetiségi attitűd („...adom magam a meghasonlatt, széthulló világnak: győztesnek, megtiportnak egyaránt..illetve: „A megtiport és újra zöldülő, szelíd füvekkel tartok”.) F ábry után az itt maradottak közül előbb a prózaírő Egri Viktor (1898) szólal meg, őt követi Szabó Béla, aki, mint jeleztük, a háború után szakít a lírával. Háromnegyed év múlva, 1949. szeptember 4-én jelenik meg az Oj Szóban a harmadvirágzás első nyomtatott verse, az akkor huszonhat éves gömörhorkai munkásnak, Dénes Györgynek (1923) tollából. (Dénes egyébként kereskedelmit végzett, de képesítésének megfelelő munkát a kritikus években mint magyar nem kaphat. Most kerül csak rövidesen Pozsonyba, a magyar rádió szerkesztőségébe). További hét hónap múlva jelentkezik Ozsvald Árpád (1932); ő tizennyolc éves, amikor az Oj Szó először közöl verset tőle. Csurgón érettségizett, Magyarországon, 1950-ben, s míg ott tartózkodott, édesanyját a sors Csehországba sodorta. Érettségi után Ozsvald visszatért a falujába, két évig tanított, utána Pozsonyban vállalt munkát, s a tanárképző főiskolát is elvégezte. Bábi (1925) a harmadik jelentkező — a lap az ő versét 1951. április 27-én közli először. Bábi huszonegy esztendős, háborús és háború utáni kalandokkal és hányattatásokkal a háta mögött, szüntelen kollózióban a világgal, emberekkel, nem kis javára költészetének. Kései indulások: Dénes huszonkilenc, Ozsvald huszonnégy, Bábi szintén huszonnégy éves, mire első köteteik megjelennek. Jött aztán Veres János (1930), ő egy tátrai tüdőszanatóriumból, Fábry biztatására, akit véletlenül ugyanakkor és ugyanott kezeltek. Jött Török Eelemér (1930), Gály Olga, Zala József (1922), Simkó Margit, Moyzes Ilona, szót kapott Gyurcsó és Csontos, 1957-ben megjelenítek Pozsonyban Forbáth, Pesten Győry válogatott versei, majd 1958-ban Rácz Olivér költeményei, a Kassal dalok. Ez az a mindenképpen heterogén csoport, amelyet az idősebb Forbáth, Győry, Csontos és Rácz kivételével mint a harmadvirágzás első költőnemzedékét szokás emlegetni. Nemzedékek és korszakok... Lehet-e beszélni irodalmunkban nemzedékekről vagy sem, régi problémája a harmadvirágzás vitáinak, 1958, a második nemzedék, az ún. Nyolcak antológiájának megjelenése óta. Kétségtelen, hogy a föllépő csoportok között ha a fogalmat szűkebb, „emberöltő” jelentésében vesszük, nincsen nemzedéknyi korkülönbség; egyedül a harmadvirágzás eíső és harmadik ssreglése között van akkora távolság időben és tapasztalásban, hogy nemzedéki jellegről beszélhetünk. Az is biztos, hogy minden csoport, különösen az első, korát, származását, műveltségét, világnézetét és művészi szándékait tekintve is heterogénebb annál, amit az emberek egy-egy nemzedékről elvárnak. Az sem kétséges, hogy irodalmunk legnagyobb teljesítményei meghökkentően azonos belső képet nyújtanak a világról, szerzőik nemzedéki hovatartozásától függetlenül. Segédfogalomként történelmi fogózónak, hiszen történelmi vázlatot
