Irodalmi Szemle, 1980

1980/9 - Fülöp Imre: A kos története

A titkárnő egészen közel lépett a kashoz, de mintha egy pillanatra ugratásnak vélné az ötletet, nem hajolt az állat füléhez.

— No! Mire vár? — sürgette a sofőr.

Homolka és Garaj az állat háta mögül integetett Karolinának, hogy súgja már végra azt a fontos üzenetet a kos fülébe.

Karolina szőt fogadott, de a hatás ezúttal is elmaradt.

— Simogassa meg! — szólalt meg ismét a sofőr.

Karolina engedelmeskedett.

— Még!... Jobban! — nógatta Róbert a titkárnőt. — Ne csak a fejét, a nyakát is!... Látja, ezt szereti!

Homolka is odalépett, hogy megsimogassa a kos nyakát, de az megijedt, és kapá- lódzni kezdett a fotelban.

— Maga hagyja! — mondta Róbert, akitől a simogatás ötlete származott.

Miután Homolka hátrább lépett, a kos megnyugodott. Ez Róbertet ötlete módosítására bátorította fel.

— Üljön mellé! — biztatta Karolinát.

A titkárnő megtette, de a kos ettől sem látszott elégedettnek. Karolina kissé restellte is, hogy semmi hatása nincs a közelségének.

— Talán ha irhabundában volna — próbált magyarázatot találni a kos közömbösségére Homolka. — A báránybőr biztosan tetszene neki.

— Gondolod? — kapta fel Garaj a fejét.

A kos bökött egyet a szarvával, de csak a levegőt találta el.

— Ogy látszik, ez már örökre kos marad — mondta a szakszervezet elnöke.

— Nem adhatjuk fel a reményt! — tiltakozott az igazgatóhelyettes.

— Ha egyszer nincs megoldás — tárta szét a karját Garaj.

— Majd csak kitalálunk valamit — mondta Homolka biztatóan a kos felé fordulva.

— Ha nem ma, akkor holnap!

— És addig hol legyen? — kérdezte Róbert a fotel felé mutatva.

— Tulajdonképpen itt volna a helye — válaszolta Homolka úgy, hogy mindenki hallja. — De talán megbocsát nekünk az igazgató elvtárs, ha egy éjszakát a garázsban kell töltenie — tette hozzá nagy részvéttel, majd utasította a sofőrt, hogy lopakodjék le az állattal a vállalat garázsába.

— Lehet, hogy reggelre vísszaváltozik azzá, ami volt. És ha nem, holnapig talán kitalálunk valamilyen megoldást — biztatta még egyszer a többieket, mielőtt eltávoztak. Róbertnak megparancsolta, hogy első útja reggel a garázsba vezessen, hogy tájékoztassa a többieket az esetleges új fejleményekről.

Polák Róbert korán kelt. Sőt, nem is aludt. Egész éjszaka nem jött álom a szemére. A reggeli találkozóra gondolt. Arra, mit mond majd a kosnak, azaz az igazgatónak. Végre itt a nagy-nagy alkalom, amikor mindent a szemére vethet. Mindent, ami eddig a lelkét nyomta. Miután megállt a garázs előtt, körülnézett, nem látja-e valaki. Elégedetten nyugtázta, hogy tiszta a levegő. A garázskapu elé lépett, de egyszeriben megtorpant. Eszébe jutott, hátha a kos közben újból emberré változott. Sebaj! — villant át az agyán a következő pillanatban, akkor majd azt mondja az igazgatónak, hogy a kiszabadítására jön. Ezért csák hálás lehet. Végre kitehet magáért. Végre igazán kitehet magáért. Jobban, mint az eddigi szolgálataiért. Ebben a percben nem is bánta volna, ha nem a kossal, hanem az igazgatóval találja szemben magát.

Illedelmesen kopogtatott a garázs kapuján, mint az igazgatói iroda ajtaján szokott. Béniről azonban nem szólt ki senki. Csak egy csörrenés hallatszott, nyilván a kos hozzáütötte szarvát a Volga oldalához. Róbert ekkor gyors mozdulattal bedugta a zárba •a kulcsot, és kinyitotta a kaput. A kos segítséget váró tekintete fogadta. Nézése most még inkább hasonlított az igazgatóéra.

— Jó reggelt! — szólt a gépkocsivezető, s várta, hogy az állat visszaköszönjön neki. Az azonban csak nyögött egyet. Összekötött lábai ugyancsak elzsibbadhattak az éjszaka folyamán. Róbert e látványtól teljes föllényben érezte magát. Most már esze ágában sem volt kételkedni, a további fejleményeik csakis az ő javára dőlhetnek el. Elérkezettnek látta tehát az időt arra, hogy éreztesse is a fölényét.

— Hiába bámulsz ilyen könyörgő ábrázattal — vetette oda félvállról. Szándékosan