Irodalmi Szemle, 1980
1980/9 - Fülöp Imre: A kos története
tegezte az igazgatót, jóllehet tudta, hogy az magánál kisebb beosztású emberrel elvből nem tegezödik. — Nem tudok rajtad segíteni, és nem is akarok. A kos elhúzta az orrát és feltűnően nagyot hunyorított. — Tudomásul kell venned a helyzeted! Kossá változtál és kész! Nem tudom, hogyan történt, de megtörtént. Most ez van. Ez a puszta tény. Akár tréfából tetted, akár fondorlatból, most kos vagy. Kos bizony! Ezt meg kell szoknod. Bele kell törődnöd. Az állat átdobta magát a másik oldalára. — Tudom, hogy nehéz lesz — folytatta —, hiszen eddig tejben-vajban fürödtél. Úribb életed volt, mint régen a grófoknak! Zsebre vágtad a busás dohányodat, ami mellett az én fizetéssm csak zsebpénz, a prémiumokról, jutalmakról nem is beszélve. Saját autód is van, de csak a szolgálati kocsival cipeltetted magad. De nemcsak te, hanem a drága- látos nejed is, aki még náladnál is kiállhatatlanabbul tud dirigálni. Aki mindenkinél okosabb. És persze vezetni is jobban tud, mint én, a profi sofőr. Csak úgy szórja a bölcs megjegyzéseit. Miért nem előzte meg azt a Ladát? Jobb lett volna a másik sávba besorolnia! Miért engedi, hogy mindig kitúrják?! Jaj, de maszatos a szélvédője!... Te is tudod, milyen hárpia a „kicsike”. Ujjával megérintette a szélvédőt, mintha most is attól tartana, hogy kifogás éri a tisztaságát. Aztán dühösen folytatta a sokáig magába fojtott panaszok sorolását: — A lányod se különb, mint az anyja. A hajam az égnek állt, valahányszor fuvaroznom kellett őt. Egyre gyorsabban akart száguldani. Törődött is ő a sebességkorlátozással?! És mindig kierőszakolta, hogy vezethesse a szolgálati kocsit. Ha a bírságolás veszélyére figyelmeztettem, akkor azt kuncogta, hogy a papa elintézi. Még azt is, hogy visszaadják a jogosítványomat, ha netán elveszik. És milyen morcos volt a taknyos, ha véletlenül egy-két perccel később mentem érte, mint várta. Pedig tudja, mit jelent a városban csúcsforgalomban közlekedni. A kos mintha bólintott volna, s ezt Róbert észre is vette, mert így folytatta: — Bizony, mindezt tudnod kell. És tudod is. Nyolc éve szolgállak. Már nyolc éve mosom és javítom a kocsidat. Mi mindent csináltam ezalatt! Karbantartást végeztem a hétvégi házadnál. És persze az építéséből is jócskán kivettem a részem. Én fuvaroztam a helyszínre az anyag egy részét, cementet, csempét, parkettát, mikor mit kellett. A szolgálati kocsi meg a sofőrje erre is jó, igaz-e? Miután látta, hogy az állat elfordítja a fejét, így folytatta: — Talán elszégyellted magad? Miért nem sült le a képed eddig? Például akkor, amikor az ország másik felébe küldtél szolgálati útra csak azért, hogy potyán ötszáz darab tojáshoz juss egy szövetkezsttől. A benzin a tojás árának hatszorosába került. Igaz, nem neked, hanem a vállalatnak... Hát még az a temérdek üzemanyag, amit a nőcikéidre pazaroltattál! — kapatta el magát egyre jobban Polák. — A távolság nem számított. Szinte minden kerületben volt nőismerősöd. Nem bántad, hogy tudom, hiszen hallgatok, mint a sir. Mondhatom, gavallér voltál a nőkhöz. Szórtad az ajándékokat. Bőrkesztyűt, pénztárcát, utazótáskát, szőrmegallért, sapkát. Ki mit „érdemelt”. Könnyű volt: üzemeink csupa olyan dolgokat gyártanak, amik vonzzák a nőket. Az állat megint ki akart fejezni valamit a mozdulatával. — Jó, jó, beismerem, néha-néha nekem is leesett valami. De igazán nem sok. Mit kaptam a nyolc esztendő alatt? Egy két kesztyűt mag egy bugyellárist. Meg néhány selejt táskát. Ennyi még a legkevésbé becsült nőismerősödnek is jutott. Csak hozzájuk nem voltál fukar. Miután úgy vélte, hogy jól beolvasott a főnökének, Polák Róbert bezárta a garázskaput és elindult az igazgatóság épülete felé. Ügy érezte, minden rosszért, amit a nyolc év alatt megélt, most kárpótlást kapott. Egyszeriben minden haragja elszállt. Sőt, jókedvre derült, és egy vidám dalt kezdett fütyörészni, majd dúdolni. De arra már nem maradt ideje, hogy végigdúdolja a dalt, mert közben megérkezett oda, ahol tagnap este elvált Homolkáéktól. — Mi van?! — ugrott fel izgatottan a titkárnő, amikor belépett az igazgatói iroda előszobájába. — Ott van még? Ugyanilyen kérdésekkel, de még nagyobb izgalommal fogadta őt Húrban irodájában Homolka Ervin és Garaj Ede is. — Semmi — jelentette ki Róbert egykedvűen. — A garázsban a helyzet változatlan.
