Irodalmi Szemle, 1980
1980/7 - Kövesdi János: Egy öl tulipán (novella)
a lány a tulipáncsokrot letette a kő mellvédre, és zsebkendőjével sokáig törölgette a szemét. Hallgatott egy darabig, aztán újra leragadt a szeme a könnyektől. — Ne haragudjon rám, kérem — mondta, miközben egy pillanatra felvillant a szeme, és megragadta a költő kezét. Szorította, görcsösen, mintha többé el sem akarná engedni. A költő nem tudta mire vélni a dolgot, tartotta a lány meleg kezét, s közben nedves arcát fürkészte. Egészen csinos, állapította meg magában, szép formás arc, megnyerő vonások, hosszú szempilla, fehér arcbőr. Vajon mi baja lehet szegénynek? Érezte, hogy mindjobban hatalmába keríti a lány iránti sajnálkozás. A kezs fejét szinte égették a lány forró könnyei. Hagyta, hogy a lány kisírja magát. Az jót tesz a nőknek, gondolta. — Mi történt magával, Györgyike? — kérdezte később. — Most már mindenképpen meg kell mondania. Magának is könnyebb lesz, ha elmondja. — Köszönöm, hogy megszólított — szorította meg erősebben a lány a költő kezét. — Már csak egy hajszál kellett hozzá. — Mihez? — Hogy ott legyek — intett fejével a lány a folyó felé. — Hol? Csak nem abban a mocskos vízben? — S megpróbálta jobb kedélyre deríteni a lányt. — Rögtön elnyelts volna magát ez az otromba krokodil, amilyen nagy a pofája. 0, ó. És miért akart meghalni? No, nézzen rám szépen. Meghalt az édesanyja? A lány megrázta a fejét. — Nem? Akkor talán kitagadta? A lány megint megrázta a fejét. — Akkor már csak egy oka maradt. Elhagyta a fiúja. így van? — A lány hallgatott. — No, szóval elhagyták... Oda se neki. Nem maga az első, akit elhagytak, és nem is az utolsó. És még kítudja, hányszor fogják elhagyni az életben. És hány fiút fog maga elhagyni?! Azt bizony senki sem tudhatja. Nem ám, mert az emberek kifür- készhetetlenek. Biztosan hallott már Karin Michaelisnek arról a mondásáról: „Az egész földkerekségen egyetlen férfi sem ismer egyetlen nőt sem.” A lány jelezte, hogy nem hallotta. Nos, ahogyan a férfiak nem ismerik a nőket, a nők sem ismerik a férfiakat. Maga is aligha ismerte a fiúját... Biztosan meg sem érdemelte magát, ha elhagyta. És mikor szakítottak? Ha kérdezhetek ilyet... — Tegnap ests. Eljött hozzám az internátusba, és visszakérte a jegygyűrűt. Fél éve jegyben jártunk. — Hát, van ilyen. Sose törődjön vele. És miért hagyta el, nem is próbálta megmagyarázni? ... A lány leszegett fejjel hallgatott. — Gondolom, tudja, ki az, aki miatt elhagyta. — A legjobb barátnőm... A lányt megint rázni kezdte a zokogás. — Szép kis barátnő. Még hogy a legjobb... És... és maga mikor jött ki ide? — Azután, hogy ő elment. Ügy kilenc körül. — És csakugyan meg akart halni? — Nem — kapaszkodott bele erősen a lány a költő kezébe. — Nem akartam meghalni ... de valami űzött ide. Azt sem értem, miért éppen ids. Kiugorhattam volna az ablakon is. A tizenkettediken lakom... az épület egy betonszigeten áll. — Szóval az egész éjszakát itt töltötte — fogta két tenyere közé a lány arcát a költő. — Egész éjjel itt viaskodott. — És már meg is tettem volna. Rettenetesen vonzott a folyó. Nem voltam magamnál. Nem volt erőm elszakadni a víztől. És senki nem járt erre. Csak éjféltájban egy idős férfi. De akkor még haboztam. Féltem a víztől. Később már nem.. . — De valami azért mégis visszatartotta. — Igen, magam ssm értem, hogy mi. Mintha egy bukott angyal a víz felé húzott volna, az őrangyalom pedig vissza. — Maga vallásos? — Nem. Otthon vallásosan neveltek ugyan, de... nem hiszek az angyalokban, sem
