Irodalmi Szemle, 1980
1980/7 - Kövesdi János: Egy öl tulipán (novella)
más effélékben. Az angyalokkal persze álmodom néha ... Az őrangyalom Itt ma éjjel talán az volt, hogy... Ismerem a barátnőmet, vagyis a volt barátnőmet. A pénz, az ékszerek meg mindenféle múlandó tárgyak rabja. Még egy verset el nem olvasott, egy koncerten nem volt, és a tanulás sem izgatja túlságosan. Az apja egy gyár igazgatóhelyettese, tehát jól szituáltak. Tudom, hogy valami anyagi jellegű dologgal elkápráztatta Elemért. Abban bíztam, hogy ha majd megismeri, észbe kap, és visszatér... Talán ez volt az, ami... Csakhogy mát ér az olyan vacsora, melyet felmelegítve reggel kell megenni. Szóval egészen becsavarodtam, és borzasztóan húzott magához a víz és... és a holdvilág is, egyre azt suttogta: gyere, gyere át a vízen ide föl, ide hozzám. — A folyó felé fordult, eltorzult arccal ismét megragadta a kölltő kezét, és sírt, sírt ijesztő remegéssel. A költő átölelte. — Ne féljen, nem engedem. Nyugodjon meg. Néhány percig így álltak, egymást átölelve, mint két régi szerelmes. A hold hideg közönnyel nézett le rájuk. — Maga gimnazista? — kérdezte egy kis idő múlva a költő. — Nem. Egyetemista. Elsőéves a gyógyszerészetin. — Ez nagyszerű! — mondta kissé tettetett vidámsággal a költő. — Én is diák vagyok. Bölcsészhallgató. Csak sajnos, júniusban már befejezem. — Nem örül neki? — Egy cseppet se. Nem hiszem, hogy valami szebb is lehet a diákéletnél. — Ábrándosán a csillagok felé nézett, majd a sárgán kavargó folyóra. Megborzongott, hátat fordított a Dunának. — De hagyjuk ezt. Ha jól értettem, maga szereti a verseket. — Szeretem. Verset modani is szoktam. — Igazán? — villanyozódott fel a költő. De hirtelen valahová a messzeségbe révedt a tekintete. — Megmondaná a családnevét? — Solymár. — Igen... Solymár Györgyi. Maga tavaly első díjat nyert Komáromban. így van? A lány szemérmesen bólintott. — Valóban ismer engem? — Ne-em... nem ismerem, de ... már kezdem... — Akkor honnét tudta a nevem? — Honnét? Nem tudtam. Most már egy kicsit szégyellem is magam... — Meg kell bocsátania nekem — nézett nyíltan a lány szemébe. — Tudja, van egy ostoba szokásom. Megszólítok egy lányt, persze mindig magyarul.. . Nem érdekel, hogy milyen nemzetiségű. És mondok két, néha három női nevet. Valamikor bejön. Ez meghatja a lányokat. Magánál... Szóval, ugye, nem haragszik rám? A lány jóváhagyóan pislogott, majd azt mondta: — Ha az én nevem már tudja, nekem is illene tudnom a magáét. — Levente vagyok. És ha ... ha megengeded, tegeződjünk. — Jó. Két rendőr közeledett feléjük. — Szegény hekusok — jegyezte meg a költő. — Ök se tudnak aludni... És mondd, Györgyike, itteni magyar költőket is olvasol? Kiket ismersz, mondjuk a fiatalabbak közül? — Szeli Pétert, Soós Jánost, Pásztor Leventét, Almási Szilárdot és még vagy kettőt. — Személyesen is? — Nem, egyiküket sem ismerem. Pedig ... — Majd bemutatlak nekik. — Te biztosan ismered az íróinkat, ha bölcsészhallgató vagy. — Néhányukat. Soós Jancsi például igen eredeti figura, Pásztor pedig .. . Pásztor különösen fog neked örülni, hisz... Ha jól emlékszem, a Jókai-napokon mondtad az egyik versét. — Ott voltál? — Le szoktam menni. — A Szivárványt mondtam tőle. Szép vers. — Örülni fog, hogy tetszik neked. Holnapután bemutatlak neki, jársz az egyetemista klubba?
