Irodalmi Szemle, 1980
1980/7 - Gál Sándor: Fekete ménes (novella)
ennek ellenére István egyre jobban vágyott a velük való találkozásra, arra, hogy egyszer csoda történik, s amit nagyapjától örökölt, a szabad éjfekete ménes az övé lesz. Egyedül az övé. Arra azonban sohase gondolt, mi lenne aztán, ha e csoda bekövetkezne; hogy mit is kezdene ekkora kinccsel, gazdagsággal. Nem gondolt erre, mert Holló és az egész ménes megközelíthetetlen távolságban voltak. S ez a távolság az egyik őszön még nagyobbra nőtt. Mégpedig azért, mert Istvánt besorozták katonának. Kalapjára színes pántlikát (kötöttek a lányok, amelyeket a szél fújt, lobogtatott addig a napig, amíg csak el nem érkezett az indulás ideje. Ekkor a gazdák befogták lovaikat a kocsikba, a regruták felültek a deszkaülésekre vagy a katonaládákra, s a köves úton zötykölődve elindultak a vasútállomásra, hogy onnan a fekete gőzös elröpítse a parasztlegényeket valamelyik ismeretlen, idegen, csupakő cseh városba. A regruták csuhajos kedvvel búcsúztak az otthoni tájtól, borosüveget forgattak s adtak kézről kézre, és rekedte vált hangon dalolták, hogy: „Be van a falu kerítve, mégis kivisznek belőle .. A bánatosabb-dühösebb fajták pedig csak azt ismételgették, hogy: „Zsindelyezik a kaszárnya tetsjit, Mind elviszik a legények elejit, Marad itthon kettő-három nyomorult, Rátok, lányok, még az ég is beborult.” István is velük kurjongatott, kesergett. Mert akármekkorának is mutatkozott előtte a világ most, neki nem volt kedve végiglábalni rajta. Maradt volna a falujában, a határban, a folyómenti nádasok között, a bortermő hajlatokon, ott, ahol jól érezte magát, ahol hajnalonként olykor feltűnt előtte a ménes. Nem félt az ismeretlentől, de nem is volt rá különösebben kíváncsi. Csakhogy a törvény kiparancsolja a szegény embereket az otthonukból, hogy szolgáljanak. Habár odahaza is csak azt teszik, mert mást amúgy se tehetnek, egy életen át. De odahaza szolgálni, vagy idegenbe — nem ugyanaz. Még ha a hazáról van is szó. És ezeknek a most bevonuló legényeknek a nagyobbik fele a hazáról utoljára az iskolában hallott, ott is inkább csak valami költemény soraiban. És ezt a mostani hazát nem is ismerték; a nyelvét se tudták, legfeljebb egy-egy köszöi- nés erejéig. Annyit, hogy: dobrí gyeny, vagy hogy gyakujem. De ezt se mind. így, mikor a szekerekről a csuhhogó tüzes után sorakozó fapadosba berakták a zöldre festett, ormótlan katonaládákat, igencsak megkeseredett a szívük. Mint mindenkié, akit ismeretlenbe kényszerítenek ostoba törvények. Ifjabb Egyeg Istvánnak e rászakadt szerencsétlenségben azonban mégis kétszeres volt a szerencséje. Elsőbb, mert Prágába, az ország fővárosába került, másodsoron pedig azért, mert a tüzérekhez osztották be, oda is az ütegvontatók közé. Istállóba került tehát, lovak mellé, ismerős világba, amely zörejeivel, dobbanásaival, horkanásaival, éjszakai szöszmötöléseivel alig különbözött az otthoniaktól. Legfeljebb tágasabb volt, más volt a rend és a fegyelem benne. István ebben a világban jól érezte magát, nem is panaszkodott volna egy sornyit se sorsa felől, ha nem lett volna alaki kiképzés a buzerplaccon. Szákaszvezetők, őrvezetők, tizedesek ordibálták a számára ismeretlen nyelvű vezényszavakat, amelyekre, míg el nem igazodott közöttük, csak csetlett-botlott. Napok teltek el, amíg megértette, milyen vezényszóra kell sorba lépnie, melyikre kell jobbra vagy balra fordulnia, mikor van vigyázz és pihenj, melyik a háltraarc ...Sa reggeli eligazításoknál a fogadás jobbról meg balról, később a fegyverforgatás, a fegyver részeinek nevei. Mint valami hülyegyerek, olyannak látszom, kesergett magában István. De később a cseh szavakból egyre több ragadt rá, akár ruhára a gyommagvakból; s ha a páncsetár rákiáltott, hogy: „Vojine Egieg — így ejtették írás után a nevét —, kernnye”, akkor már tudta mi a teendője. Ugrott, csapta össze a sarkát, lendítette sapkájához a kezét, s hadarta, hogy: „Páncsetár, poszlusnye hlászím.” Két lovat kapott, azokat kellett gondoznia; az egyik szelíd, kezes pej a Cézár névre hallgatott. Ezzel nem volt Istvánnak semmi baja. De a másik, amelyet Astorra kereszteltek, vad volt, nem akarta tűrni szájában a zablát. Rúgott, harapott. Az abrakot, s a szálastakarmányt széthányta maga körül, topogott, kapált, csapkodott a fejével, ha valaki közeledett hozzá. Istvánnak háromszor annyi munkát adott, mint Cézár. A vakarót, a kefét se tűrte, csiklandós volt, mint valami bővérű menyecske. Hiába beszélt hozzá István csendesen, ahogy odahaza szólt, ha ideges lovat kellett lecsillapítania, hiába próbált kedveskedni neki kenyérhéjjal, Astor
