Irodalmi Szemle, 1980

1980/7 - Gál Sándor: Fekete ménes (novella)

csak sunyított, s rúgta fel a farát, vagy hátracsapott füllel kapott István felé. A hámban, az ágyú előtt is nyugtalankodott, tipródott, kapált, mintha tüzes taplót dugtak volna a fülébs. István szelídítette volna, de Astor semmit sem volt hajlandó változtatni magatartásán. Egyszer aztán elfogyott Egyeg István türelme. „Ha a szép szó nem fog rajtad — dörmögte —, tanulhatjuk másként is a leckét.” De Astor még erre a fenyegetésre sem szelídült meg. Rúgott, s nagy sárga fogait vicsorította Istvánra, s kapkodott feléje. „Kutyavérű volt az apád, Astor — mondta neki mérgesen a katona —, biztosan kutyavérű volt. Másként nem is lehetett.”” István elhatározta, hogy előbb a harapásról szoktatja le Astort, mert az a csendesebb szórakozás, nem jár lármával. Az első dolga az volt, hogy a konyháról szerezzen egy akkora szalonnabőrt, amilyet rá lehet tekerni az alkarjára úgy, hogy az egészet betakarja. Meg is kapta a szalonnabőrt pár cigarettáért az egyik szakácstól, és szombat délután, amikor az istállók környéke elcsendesedett, hozzálátott az idomításhoz. Az egész művelet azon az ősrégi tapasztalaton alapult, amit minden parasztgyerek ismert, hogy tudniillik a ló undorral fordul el mindentől, ami zsíros, vagy aminek zsírszaga van. Akárki tapasztalhatta, hogy inkább szomjan vész a ló, de nem iszik olyan vödörből, amelyben ételhulladékkal elegy moslék volt. Istvánnak tehát nem volt egyéb tennivalója, mint a cigarettán vett szalonnabőrt egy zsineggel fölerősítenie a karjára, odaülni Astor fejéhez a jászol szélére, s amikor a kutyavérű lónak harapásra támad kedve, a szalonnabőrrel betekert karját nyomni a ló orra alá. S ezt mindaddig ismételni, amíg a harapós állat jobb belátásra nem tér. Az egész művelet eredményessége azon múlik csupán, hogy kinek milyen hosszú zsinórra fűzték fel a türelmét. Astor idegesen nyerített, kapált, és harapott volna, de István karjáról olyan undorító zsírbűz áradt feléje, hogy legszívesebben világgá futott volna előle. Csakhogy kétoldalra ki volt kötve szegény feje, s tűrnie kellett az undorító bűzt. Kapkodta a fejét, csapkodott, fújt idegesen, s harapott volna bármit, de ahányszor harapásra nyitotta pofáját, István szalonnabőrrel betekert karja már az orra alatt is volt. Nemsorkára remegni kezdett a ló, elhátrált, ameddig a kötőfék engedte, a jászol peremén ülő Istvántól, aztán ismét előre lépett, harapott volna dühében, de ekkor megint meglendült István karja. Könyörtelenül, kiszámított pontossággal. Hallgattál volna az emberséges szóra, gondolta magában István, akkor most nyugtod lenne. Látod, Cézárnak mennyivel jobb az élete, pedig ő is éppen olyan ló, mint te. Ekkor Astor ismét Istvánhoz kapott, de a katona karja megint felemelkedett. Késő délutánig erőlködött Astor, de aztán megadta magát. Elcsendesedett, remegve állt a helyén, s most már Istvánon volt a sor, hogy feltegye művére a koronát. Előbb azt próbálta ki, hogy mit tesz az állat, ha a fedetlen karját tartja az orra elé. Vigyázva, óvatosan kezdett a kísérlethez. Astor azonban a fülét se mozdította, amikor a fedetlen kar az orrához ért. Ekkor István tenyerével megsimogatta a ló homlokát, aztán megveregette a pofáját. Astor pedig tűrte megadással a simogatást. Ezután a nyakát simította végig, előbb hátrafelé, majd felborzolva a nyak szőrét, visszafele, egészen a füléig. Astor ezt is megadóan viselte, bár István érezte, hogy ujjai alatt remeg az állat bőre.

— Na — mondta ezután halkan —, most pihenhetünk. Te is, meg én is. Jól van, Astor, jól van. — S kiment az istállóból. Nem érzett diadalt, sem örömöt. Inkább valami borongós szomorúság járta át; egy kicsit sajnálta Astort, rettenetes lehetett ez a délután számára. De azt is belátta nyomban, hogy más egyebet nem tehetett. A ló — ló. Meg kell tanulnia az engedelmességet. Meg! lépett keményebben István, majd hirtelen megállt, mint akit egy láthatatlan kéz arculcsapott. S állt percekig egy helyben, szinte kővé váltan. A Holló ... Amióta elhozták otthonról, még álmában sem látta a szabad ménest, az elérhetetlent, a délíbábröptűt, az éjfeketét. Most meg egyszerre felbolydultak benne, hívatlanul, az otthoni emlékek. S oly erővel, hogy alig tudta magára parancsolni a maradást, mert lábai nyomban indultak volna, akár gyalog is, az ezer kilométerre lévő otthon felé. Itthagyni az egész várost, kaszárnyástul, páncsetárostul, buzerplaccos- tul, szalmapriccsestül, mindenestül, s hajnalban nekivágni, a nyárszagú folyónak, amelynek partján ritkás erdők húzódnak, náddal benőtt holtágak, füves dombhátak, s rajtuk nyugodtan és biztonságos távolságban üget a kelő nap sugaraiban Holló vezetésével a fekete ménes... Szinte érezte a vízről jövő szél telt és langyos simogatását. Takarodó után sokáig hánykolódott a kemény szalmazsákon; akárhogy fordult, valami mindig szúrta, bökte buta kegyetlenséggel. A mellette alvó Tondo Novotný kétszer is átsuttogott hozzá: nincs-e baja? István a kérdésre megrázta magát, hogy nincs. De csak