Irodalmi Szemle, 1980

1980/7 - Gál Sándor: Fekete ménes (novella)

a fekete ménes. Elöl a havat seprő éjfekete farkával, dús sörényével a vezérmén, akit Egyeg nagyapa Hollónak nevezett el. Kitágult orrlikából minden lélegzetvétel után párafelhő csappódott ki, s ahogy mellső lábával kapálta a fagyott havat, a temető csendje mint a kőre esett üveg, darabokra hullott. Holló fújt és röhintett egyet Istvánka felé. A gyerek elkékült szájaszéle reszketett, s csak halkan tudott megszólalni.

— Holló ... Holló .. . Gyér’ ide ...

A mén azonban nem mozdult, s állt mögötte mozdulatlanul az egész ménes.

Sötéten, feketén, szobormereven.

Istvánka ekkor elindult a temető kijárata félé, de úgy, hogy szeme a ménesen volt. Ahogy távolodott a nagyapja sírjától, Holló fölemelte a fejét, s előrelépett. Szinte milli- méternyi pontossággal követte Istvánka mozgását. Amennyit hátrált a gyerek, annyit jött előre Holló, s nyomában a kancák, csikók, csődörök. De amikor a sírhoz értek, megálltak; félkaréjba fogták Egyeg nagyapó utolsó nyugvóhelyét, pontosan úgy, ahogy nem sokkal előbb a rokonok, szomszédok, ismerősök, akik eljöttek leróni a végtisztességet a közülük eltávozott emléke előtt. így állt a ménes is egy ideig a sír körül, aztán a vezérmén felnyerített, fölágaskodott, s amikor visszahuppant első patáira, lassú ügetésbe fogott a sír körül, a többiek sorba möigé álltak, nagy fekete kört fonva Egyeg nagyapó sírja köré. Istvánka megdidergett a kísérteties látványtól, de el nem ment volna, ha menten megfagy is. Csodálattal bámulta az egyre gyorsabban forgó kört, a sörények és farkak lobogását, a táguló orrlikakból kicsapódó párafelhőket, s a föld szívének dübörgéséhez hasonlatos ütemes patadobajt. Az ügetés nemsokára lassú vágtába ment át, a kör kitágult, forgása meggyorsult, a lovak eltávolodtak egymástól, aztán a vágtájuk egyre szilajabb lett, egyre vadabb, mintha orkán tombolt volna, s amikor Istvánka már úgy látta, nem Is a föildön járnak, hanem repülnek, úsznak a behavazott sírok felett, egyszerre hirtelen megálltak, összetömörültek, elnémultak, s a temetőben újra cssnd lett és mozdulatlanság. Ott álltak még egy ideig mozdulatlanul a temetőben, aztán Holló felemelte a fejét, s lassan elindult az erdő irányába. Nyomában pedig az egész ménes: csikók, kancák, csődörök.

A fekete ménes már nagyon messze járhatott, talán már a folyónál, a folyó körüli erdős síkságon, amikor István még mindig a temető bejáratában állt, azon a szent helyen, ahol végignézte a fekete ménes búcsútáncát. Egyeg nagyapja sírja körül. Már egészen bealkonyodott, amikor rászánta magát, hogy hazamenjen. Odahaza az első szobában már égett a porcelánernyős petróleumlámpa mikor benyitott, s az asztal körül ott ült a rokonság. Testvérek, sógorok, nagybácsik, keresztapák, csupa fekete csend, csupa kövület, csupa időtlenség. István legszívesebben visszafordult volna, hogy kimenjen, de kint már besötétedett, s a nádtetők ropogtak a fagyban.

István ezt a fagytól ropogó, didergető napot még siheder legény korában se fslejtette el. Egyeg nagyapó temetésének a napja vissza-visszajárt az emlékezetébe, mint fészkükre a költöző madarak. Az iskolapadban, amikor a rektor úr, vagy később Vassy tanító úr a felette vagy az alatta járók leckéjét mondatta fel, elég volt kinéznie az ablakon, s már meg is jelent előtte a havas temető képe, és nagyapó sírja körül lassú ügetésben járta gyásztáncát az ő ménase. Az a ménes, amelynek ezen a földön nem volt, és nem is lesz párja, hiszen táltos mindahány. Sötét éjfélnél feketébb és titokzatosabb. Nyáridöben, leginkább amikor a búza érett, hajnalonként látta István a harmatos fűben legelő ménest. Mikor már kaszára fogták, s a lovakat is ő hajtotta az apja helyett, a csillagos kantárt mindig bedugta az ülés alá, hogy kéznél legyen, ha hozzászelídülne a Holló. Hajnalok idején, amikor a fürjek még alig pittyegtek, többször próbálta megközelíteni gyalog, szekéren, egyszer-egyszer lóháton is a legelő ménest, de olyan közel egyszer sem sikerült hozzájuk férkőznie, hogy mint a temetőben, nevén szólíthatta volna Hollót. Legalább idáig eljuthatott volna, odáig, hogy szavával, hangjának melegével megérinthesse a büszke csődört. De hiábavaló volt minden igyekezete. Mehetett gyalog, szekéren, lóháton; sietve vagy lassú vigyázattal, a közöttük lévő távolság valami ismeretlen varázslat nyomán mindig változatlan maradt. Később István már nem is hajszolta magát, hogy a közelükbe jusson. Megelégedett azzal, hogy láthatta olykor a legelő éjfekete paripákat. Megértette, vagy inkább ösztöneivel fogta fel azt a titkos üzenetet, amely a ménesről szólt feléje: miszerint a táltosokat szándékuk ellenére senki be nem foghatja. S azt is megsejtette István, hogy a létezésük csak a szabadság által adott. Ha megszűnik a szabadság, megszűnik a fekete ménes is. Mégis,