Irodalmi Szemle, 1980
1980/5 - Mács József: Szélfúvásban V (regényrészlet)
teszi ki a lábát az udvarból. Mintha tudta volna, mit híreszteinek róla. Járt már erre román katonaruhában. Amikor átvonult falunkon a front, akkor nézte ki magának a Pálmainé házát. Magyarnak adja ki magát. De csak azért, mert nem tudta, hogy mire visszaér a fogságból, már csehszlovákiai magyar falu házának az ajtaján fog kopogtatni. így mondta a főjegyző meg Faragóné, a kézbesítője. Ha idejében megneszeli, mi történt, partizánnak is felcsaphatott volna. Mehetett volna a Szász Józsi helyére. Nem leleményes, az biztos. Hargitai Gergő névvel románnak lenni? Ezt is mondták róla. Én meg nyitva tartottam a fülem. A konyhában alszik, dédelgetett helyen. Talán nem is egyedül, hanem Pálmainéval. Egy idő óta olyan, mint az alvajáró. Mint akit fejbe vertek ... Két hétig bújócskáztunk a mezőn. Hol itt találkoztunk, hol ott. Mintha csak a kettőnkké lett volna a határ. Rajta függött a szemem. Minden útjáról tudtam. Mikor meg az aranyos-dűlőben vetettem, kíváncsian lestem, hogy melyik úton ereszkedik le majd a szekerével a góbisi kúttól. Azon-e, amelyik a temető fölül vezet be a faluba, vagy azon, amelyik a földünk végénél kanyarog. így akartam meggyőződni róla, hogy ő szemmel tart-e engem. Tudja-e, merre járok? Hol járt még, amikor nekem már pír égette az arcom! A földünk végéhez tartó úton közeledett. Szólítgattam az ökröket, mentem a vetőgép után. Közben úgy igazgattam a ruhám, a kontyomat, mintha most kérnék meg a kezem. Izzadtam a kíntól. Patakokban folyt rólam a veríték. A nagy izgalomban se vesztettem el az eszem. Siettettem az ökröket, hogy egyszerre érjünk a földünk végéhez. Aztán huncut játékba kezdtem. Ogy tettem, mintha nem vettem volna észre. Mintha nem hallottam volna, hogy szól a lovaknak: hó! Az én ökreim maguktól megálltak. Zavaromban a vetőgép mögé bújtam. Ogy tettem, mintha a csövek közül cibálnám ki a kukoricacsutkákat. — De nagy az iparkodás, de nagy. Kergeti valaki? — szólt hozzám. Ogy néztem körül, mintha nem tudtam volna, ki beszél hozzám. — Maga az? — mondtam aztán. — Hol jár erre? — Innen jövök a góbisi kúttól. Ahogy elnézem, maga is fiatal, meg én se vagyok öreg. Tegeződjtink. Nem szeretek magázódni — húzta el huncutul a száját. A szemembe nevetett. — Nem bánom — egyeztem bele minden vonakodás nélkül. — Akkor szervusz. — Szervusz. — Hogy hívnak? — Eszternek. Varró Eszternek. — Én Gergő vagyok. Hargitai Gergő. Nem kérdezem, ki a gazdád, mert tudom. Elmehetnék hozzád? — Mosolygott az ajánlkozásához. — Hát — nyújtottam a nyúlfarknyi szót. Nem számítottam ilyesmire. Nem tudtam mit mondani hirtelen. — Jól van — lélegzett fel megkönnyebbülten. — És most nézz rám. De jól nézz meg! Ugye, nem vagyok román? Ugye, csak rám fogják? — kérdezte úgy, mintha keserű- lapuba harapott volna. — Nekem ilyet ne mondj! Nekem mindegy, hogy mi vagy. Téged nézlek, nem a fajtádat! — Okos lány vagy, Esztike. Akkor este. Isten veled — mondta, és továbbhajtott. Zúgott a fülem. Nem hallottam, amikor elzörgött a szekere. Mintha álmodtam volna újra. Megállt a földünk végénél. Beszélgetett velem. Bejelentette, hogy eljön este. Milyen finoman, szépen jelentette be! És Esztikének nevezett, ahogy még soha nem szólítottak. Anyám se. Elhallgass, nyakon váglak, megfojtalak. Ilyeneket mondott nekem. Később szólított Eszternek, amikor kijártam az iskolát. Amikor tudomásomra hozta, hogy több lesz otthon a hely, ha elmegyek világot próbálni. Ezen a nevemen szólított mindenki. Ha a tehénnek Piros, Rózsa, Szegfű, Vilma a neve, a cselédlányé se lehet Esztike. Ez már így van. Az Esztikében szeretet van, meg gyengédség. Gyengédségre vágytam. Karácsonykor a sírás is elfogott néha. A szeretet ünnepén szeretetnek kellene betöltenie az emberek szívét. Legalább akkor a szolgában is az embert kellene látni. Ajándékot kaptam, nem mondom. Hol diót ezüstpapírba csomagolva, hol rojtos-selymes szaloncukrot. De szeretetet soha. Esztike még karácsonyeste
