Irodalmi Szemle, 1980

1980/5 - Mács József: Szélfúvásban V (regényrészlet)

— Szász Józsi már megy a boltból — mondta. — Megszűnik a Hangya. Nem íeszr szövetkezet.

— Nem mindegy, hogy mi lesz? A bolt marad. Nem viszik sehová — reszelt a gazda hangja.

— Emberek jönnek, emberek mennek. Mindig igy volt. Mindig így lesz — folytatta a gazdáném.

— Pálmainénak idegen szántja a földjét — tereltem arra a figyelmüket, ami foglalkoztatott.

— Nem tudod? A szolgája — mondta izgalommal a gazdáném. — Ö'aztán ne panaszkodjon a szerencséjére. Hányan keresnek szolgát! Hozzá nyitott be az idegen jókor reggel!

— Tudom. Hogyne tudnám. Tőlem ment el. Tőlem talált oda — szántam rá magam az álmom elmondására.

— Tőled? Ne járasd velem a bolondját — nézett rám furcsán. A gazdám is vizslatott a szemével. — Hol járt volna nálad?

— Nálam járt. A férjem volt. Bevezetett a házába. Azt álmodtam:

— Bolondokat beszélsz — intett le a gazdáném.

— Pedig az igazat mondom. Reggel ment el tőlem. De a nevét nem tudom. Nem mondta. Azt se, hogy hová való.

— Furcsa neve van. Furcsább, mint az álmod — nevetett kényszeredetten a gazdáném. — Nálunk a cigánynak sincs olyan. De hogy Erdélyben sok az olyan nevű. Vak Rozi beszélte, összetalálkoztunk a boltban. Ő látta. Mindig Pálmainénál ül. Ne félj, megnézte rendesen a fél szemével!

— Én Is láttam. Köszöntem is neki. Jóravaló legénynek látszik. Honnan került ide?

— Azt beszélik, hogy fogságból — reszelt a gazdám hangja. Jobban érdekelte a pletyka, mint a munka.

— Ha álmodtál felőle, számolhatsz vele, hogy egyszer majd megjelenik nálad — beszélt kedvem szerint a gazdáném. De én úgy tettem, mintha mindez hidegen hagyott volna.

— Üljön csak a seggén. Ne mászkáljon — mondtam. Otthagytam az ebédet. Kétszínűs- ködtem.

De még le se értem a lépcsőn, már haragudtam magamra. Nem voltam őszinte a gaz- dánémhoz. Elhallgattam, hogy máris olyan nekem, mint a gazdájához hűségesen ragaszkodó kutya. Jön velem az istállóba, a csűrbe, a kertbe. Este meg majd bebújik a takaróm alá. Hiába mondom neki, menj tőlem, nem érdekelsz. Nem tágít mellőlem.

Kísért azután is mindenüvé. Még a templomba is. Énekelt velem, meg imádkozott velem. Ördög bőrébe bújt. A pap úgy nézegetett rám, mintha látta volna. Ördög képében ül valaki mellettem. Reszketett a lelkem.

Akkor már elkezdődtek az imaestek. Nem a templomban, a parókián. A gazdáném hűségesen járt oda. Nem maradt volna el egyről se. A buzgalmától várta a gyermek- áldást. Velem együtt se sokan jártak oda. Én is el-elmaradoztam. Féltem, hogy a pap észreveszi, hogy csak a testemmel vagyok jelen.

Eleinte csupán az álom folytatását akartam. Később meg már az idegen valóságos megjelenését is. Nem értem be annyival, hogy láttam a határban. Nyugtalanul vártam arra a napra, amikor találkozunk. Az istállóban, az udvaron, a kapuban, akárhol. Akkor már levizitált a főjegyző úrnál. Hozzám is eljutott a híre, hogy román. A főjegyző úr megállapította. Tanult ember.

A hír megint az álmomat juttatta eszembe. Találgattam, hogy az az idegen az álmomban, a férjem, milyen nyelven beszélt velem? Nem tudtam rájönni. Később aztán nevettem a butaságomon. Milyen nyelven beszélt volna? Mikkor én csak magyarul tudok. A németek, a románok, az oroszok mind magyarul beszéltek velem az álmomban.

Ogy kell hozzám szólni mindenkinek, aki azt akarja, hogy értsem.

Nem törtem én a fejem azon, magyar-e, román-e a Pálmainé szolgája. Nem törődtem vele. Hidegen hagyott, mivel kürtölik tele a falut. Végeztem a munkám, amiből soha nem volt kevés, és szívesebben jártam a mezőre. Abban reménykedtem, hogy látni fogom valahol. Esténként is azzal aludtam el, hogy találgattam: hol bukkan fel másnap?

Vasárnap meg kiálltam a kapuba. Olyankor a szolga is elindul valamerre. Csak ő nem