Irodalmi Szemle, 1980

1980/5 - Mács József: Szélfúvásban V (regényrészlet)

tudom szóval kifejezni, milyen szép a vágy. Kis korom óta az akarok lenni, ami az álmomban voltam. Hűséges feleség. Nem vagyok nagyzoló. Soha nem jutott eszembe, hogy nagyságos asszony is lehetnék. Fátyol, rúzs, púder, kalap. Nem csinálnék maskarát magamból. Mióta dikón alszom, családi házra, kevéske földre, szerető, becsülő férjre vágyik a szívem. Se többre, se kevesebbre.

Vágyam beteljesülése most érkezett volna el? Nem vagyok babonás. Nem hiszek az álmokban. Az álomfejtőknek a szemükbe nevetnék. A figyelmeztetést azonban látnom kellett az álmomban és az idegen megjelenésében. Történni fog velem valami. Azt azonban nem tudtam kitalálni, hogy mi. A sok töprengéstől már bárgyúbbnak látszhattam, mint Bumbaj Pista.

Jobban elbambultam, mint az ökrök. Mikor befordultam az udvarunkba, a hátsó tengely beleakadt a kapufélfába. Káromkodtam egy sort. Szidtam a pereputtyát annak, aki nem rakta kijjebb az oszlopot. Pista bácsi a lépcsőn állt. Az Ijesztőn se lobog jobban a ruha. Csóválgatta a fejét. Nem értette az ügyetlenségemet. Vagy azon tűnődött, hogy a kapu is úgy roskad össze idővel, mint az ember vénségére? Pedig kitalálhatta volna az okos fejével, hogy az oszlopoknak semmi bajuk. Jó helyen állnak. Se össze nem mentek, se szét nem húzódtak. Én lettem más. Velem történt valami a furcsa álom után.

— Hamar kész lettél — mondta. Most könnyebben vette a lélegzetet is, hogy épségben maradt a kapu.

— Nem a napot néztem — mondtam.

Azt már nem tettem hozzá, hogy nem is mindig a földet. Volt más néznivaló is a közelben. Nem kötöttem az orrára. Kifogtam, megetettem, megitattam az ökröket. A bpr- júkat is a vályúra eresztettem. Az udvaron ugráljanak, ne a jászolba másszanak nekem. Neki-neki is iramodtak. Szétröppentek előlük a tyúkok, alig tudtam behajtani őket.

Mikor végeztem az óllal, bekukkantottam, a csűrbe. Már csak az egyik rekeszben volt széna. Azt a keveset is sok utánajárással szerezte a gazdám. Háború volt. Mindent feletettek a német, a román és az orosz katonák. Még szerencse, hogy a szalmakazalból maradt valamicske. Lehetett vele szaporítani a szecskát. Pontosan úgy, ahogy az öregeink mondogatják:

— Nagy kenyér, kis kolbász. Kevés széna, sok szalma ...

A szalmába kevés korpát kell szórni. Mindjárt több tej csurran a zsétárba. Kerül bele korpa is elég. S legtöbbször a hátam mögött. Nekem kell fejni. Tiszta volt a csűr, mint a kitakarított konyha. Gyakran fölsepertem nyírfa seprővel. Vetőgép, borona a sarokban. A szekér középen. De csak esős időben. A szecskavágóval nem tudtam mit kezdeni. Alig látszott ki a porból.

Elfelejtettem, miért mentem a csűrbe. Ez se fordult még elő velem. Mérgesen kiszaladtam az udvarra. A fény vakította a szemem. Éppen le akartam ülni a favágó tus- kóra, amikkor kihajolt az ablakon a gazdáném.

— Kész az ebéd, Eszter!

— Jó, megyek — mondtam.

Aztán bementem. A gazdám ingre vetkőzve már evett. Mintha ő éhezett volna meg a temető födött. Kanalazta magába a bablevest. A csámcsogása idegesített. Én is hozzáfogtam az evéshez. A gazdáném nem ebédelt velünk. Megszokott helyéről nézte az evésünket.

Nagynak, világosnak találtam a konyhát. Kitették belőle a szátvát. Több fényt kapott a kredenc, az ajtó, a vizeslóca és az asztal. Nagytakarítás folyt, míg szántottam, míg az idegenre pislogtam.

Az idegenre gondolva megint elfogott az a különös érzés. Nem tudtam megszólalni. Pedig máskor nem állt be a szám: így gazdáném, úgy gazdáném. Mindenről beszámoltam. Akkor meg, mint aki megkukult. Csak néztem a levesestányéromba. Ügy gondoltam reggel, hogy majd délben elmodom az álmom. Kíváncsi voltam a gazdáném véleményére. Aztán hirtelen másképp gondoltam mindent. Fölöslegesnek tartottam a beszámolót.

Már majd kifúrta a kíváncsiság az oldalamat, ki szánt Pálmainénak. Egyre gyakrabban pislantottam a gazdánémra. Ű azonban nem látót belém. Félreértette a pislogásom. Azt hitte, a hallgatását furcsállom. Erőltetni kezdte a beszélgetést.