Irodalmi Szemle, 1980

1980/5 - Mács József: Szélfúvásban V (regényrészlet)

mintha kardot nyelt volna. Mintha nyomná a fejét a koszos, sildes sapka. Arra is lusta, hogy valamerre nézzen.

Nem tudtam kitalálni, ki ül Pálmainé mellett. Éreztem, hogy hangosabban ver a szívem. Az álmom valósulna meg a szemem láttára? Az az idegen hajtaná a Pálmainé lovát, aki férjem volt az álmomban?

Közelről szerettem volna látni az idegent. Annyira azonban nem volt közel egymáshoz a két parcella, hogy jobban megnézhettem volna. Kiabálni meg nem akartam Pálmainénak. Ahogy ismerem, elhíresztelte volna rólam, hogy megláttam a szolgáját, és azóta nem férek a bőrömbe, és rekedtre ordítom magam.

Pedig egy nagy frászt! Ott törje ki a rossz a férfiakat. Egy lépést se tennék utánuk. Megvagyok nélkülük. Találgattam, ki lehet az idegen? Először varjasinak néztem. De rá kellett jönnöm, hogy nem odavalősi. A környéken se lakik, láttam volna már valahol. Ha másutt nem, hát Pálmainénál. Rokon eljár a rokonhoz. Nem emlékeztetett senkire. Megfájdult a fejem a sok találgatástól. Szántottam, tapostam a barázdát, és néha az idegenre pislantorttam. Nem lettem volna lány, ha nem húzott volna arra a szemem.

Ogy kezdődött a napom, mint az álmom. Izgatott lettem. Abban is megjelent egy férfi, itt is megjelent egy férfi. Arról se tudtam, kicsoda, meg erről se tudom. Csak a sok síró-rívó asszony nem volt sehol. Pedig azok is ott lehettek Pálmainéban. Ű maga is síró-rívó asszony. Mióta hírét hozták az ura halálának, sokszor sírva fakad. Siratja a szerencsétlenségét, és a pálinkában talál vigasztalást.

Mindössze egyet térült akkor is a lovakkal. Aztán átengedte az idegennek az eke szarvát. Szaladt tovább, hajtotta a nyugtalanság. Nevethetnékem támadt. Az az álombéli idegen szánt a közelemben? Néhány órája még a hites felesége voltam. Mondhatom, szépen kezdődik ez a nap. Ilyenekre gondoltam. Meg olyan bolondságokat forgattam a fejemben, hogy mi lenne, ha az ökreimnek azt mondanám, hogy „hó!”. Aztán odamennek az idegenhez.

Megkérdezné tőlem, mit akarok. Én meg azt mondanám, hogy semmit. Mit akarhatnék attól, aki nem tudja, hogy a férjem. Azért elmesélném neki az álmom. Nem hagynék ki belőle semmit. A síró-rívó asszonyokról se hallgatnék, meg az ő eltűnéséről se. Arra mit mondana? Nézne rám. Meresztené a szemét. Magában meg azt gondolná, hogy ennek is hiányzik egy kereke.

Más, amit gondolunk, más, amit csinálunk. Nem mentem oda. Lesült volna a bőr a képemről. De a szememnek se tudtam parancsolni, hogy ne nézzen arra. Van az erdő felé is látnivaló, arra is szántanak. Szántás-vetés ideje van, eke forgatja a földet mindenfelé. Mondhattam akármit, az idegenen pihengetett legszívesebben a tekintetem. Szegény apám volt ilyen: ő is oda nézett, ahová nem kellett volna. Mentségemre szolgáljon, hogy én az álombéli férjem kerestem az idegenben.

Akkor se engedelmeskedett a szemem, amikor a szántással végeztem. Az idegen észre is vette, hogy nézem. Köszönnöm kellett neki. Nem élünk vadonban. Nem mehettem el csak úgy szótlanul. Nem tudom, hogy ugrott ki a számon az adjon isten. A fülem bedugult izgalmamban. Közel kerültünk egymáshoz, mint az álmomban. Nem hallottam, hogy fogadta volna a köszönésemet.

, — Jól hámlott, jól? — hallottam később a kérdését. Nem hasonlított a hangja az álombéli férjemére.

— Elég jól — mondtam, és szólítottam az ökreimet.

Éreztem, hogy bámul utánam. Szinte szúrta a hátam a tekintete. Rövid ideig beszéltünk. Annyi eszem azonban volt, hogy megnézzem magamnak. A homloka szép volt. Szép magas. Nevettem, kuncogtam magamban. Még az ökrök is visszanéztek rám. A temetőnél úgy ereszkedett le velem a szekér, ahogy a koporsót eresztik a sírba. Faragó Gyula arra várt, hogy a temetőhöz érjek. Megkondította a nagyobb harangot. Hogy ne állítsak haza harangszó előtt. A kisebb harang egész héten nem szólt. Vasárnaponként nyelvelt, meg ha meghalt valaki.

Megcsapkodtam az ökröket. Menjenek bátrabban. Hiszen hallották a harangszót. Vajon milyen vallású az idegen? Én kálvinista vagyok. Minden vasárnap megyek a gazdámmal istentiszteletre. Titokban még mindig gyereket remél. Hátha megkönyörül rajta az isten.

Minek tagadjam? Én is az álom beteljesülését vártam a templomba járástól. Nem