Irodalmi Szemle, 1980
1980/5 - Mács József: Szélfúvásban V (regényrészlet)
Fáradt is volt. Néha szédült, mint a lábadozó beteg. Pista bácsi se hencegett az erejével. A nagyobb szél könnyen orra lökte volna. Tetejében még irigy is volt. Mindent irigyelt a másiktól. Tőlem is, a feleségétől is. Tőlem ugyan nem volt mit irigyelnie. Esetleg az egészségem. — Hova mégy szántani, jó jány? — kérdezte a gazdáném unottan. Mintha az se bántaná, ha sehová nem mennék. — Az erdő alá vagy az Aranyosba. Még nem mondta a gazdám, hogy hová. Legszívesebben a temető fölé mennék! — Oszt mért? — repedezett a gazdám hangja. — Mert ott jobban szikkad — mondtam. — Menj akkor oda. Bánom Is én, hová mégy — hagyta rám. Nem sok vizet zavart. — Mi meg, jó jány, kirakjuk a szátvát a konyhából. Meg átrostáljuk a vetőmagot — sorolta a gazdáném. — Itt a tavasz. Nyakunkba szakad a sok kerti munka. Meg már az ólunk falát se nézhetem. Csak a miénkről látni, hogy háború volt! De honnan kerítek kőművest? Szász Józsinak nem mondhatom, hogy vakolja be. Boltos még, nem kőműves. Az én gondom lesz az is. A gazdádtól úgy lehetne ítéletnapig! — Nem bánt senkit — intézte el a gazdám ennyivel. Evett. Nem zavartatta magát. Nem avatkoztam a dolgukba. Mi közöm a tervezgetéseikhez? Nem az enyém a porta. Az se, ami rajta van. Csak a munka az enyém. Vállaljam ezt a gondot is? Csinálják úgy, ahogy akarják. Hagyjanak ki a játékból. Férfimunkát végzek. Tűt, cérnát nemigen fogok a kezembe. Nemcsak ezért nem szóltam semmit. Az álmomon járt az eszem. A szomorú végét már el is felejtettem. Elmondjam-e a gazdánémnak? Nagyon a nyelvemen volt. Szerettem volna töviről hegyire elmesélni. Mit szól hozzá? Nem szokott bolondságokat mondani, még ő is elmondja nekem az álmait. De azok egyformák, mint a hétköznapok. Azt álmodja örökké, hogy gyereket szül. Eteti, öltözteti, iskolába járatja. Űvja még a széltől is. A gyerek jár vissza az álmaiban. A méhében meg nem fogant gyerek. Egyszer már úgy volt, hogy lesz gyereke. Akkor kerültem hozzájuk. Két hónapig örvendezett a terhességének. Aztán elsiratta. A magzat megérezte idejében, hogy most nem jó világra jönni. Nemsokára édesanyák siratták a frontra induló férjüket és fiaikat. Ogy láttam jobbnak, ha nem említem az álmomat, ha egyelőre megtartom magamnak. A gazdáném még félreértené. Azt gondolná, hogy az időt húzom. Nagyon elérkezett a szántás-vetés ideje. Majd délben vagy este számolok be neki a furcsa álmomról, de csak ha a gazdám nem lesz jelen. Minek kötném az orrára? Végeztem a früstökkel. Visszamentem az istállóba, befogtam az ökröket. A gazdám mindenes, háromnegyedes vastag kabátját feldobtam az ülésre. Hiába szép, napos az idő. A szélnek még éle van, átfúj a csonton. Agyba fekteti, aki nem vigyáz magára. Hányan megjárták már, akik hittek a tavaszban. Semmibe vették a szelét. Hányan pat- koltak el? Nem akartam így járni. A háromnegyedes vastag kabátot magammal vittem. A kapun túl felugrottam a szekérre. Nyugodtan foglalkozhattam az álmommal. Vissza-visszatér- hettem hozzá! Az ökrök csendesen ballagtak előttem. Bosszantott, hogy felébredtem. Nem bántam volna, ha estig alszom, ha soha nem ébredek fel. Annyira tetszett az álmomban minden. Csak a vége ne fordult volna rosszra. Csak a síró-rívó asszonyok között ne lettem volna magam is. Azért fordul rosszra minden az álmunkban, hogy könnyebb legyen elviselni az életet? Ki lehetett az az idegen? Az eke után lépegetve se jöttem rá. Pedig sorra vettem minden számba vehető legényt. Nem tudom, hányszor fordultam, hányszor eresztettem földbe az ekét. Azt se tudtam, ki szántott még a kötelemben. Az ökrökről, a barázdáról a temető felé révedezett el a tekintetem. Földbe is gyökerezett a lábam attól, amit láttam. Lovasszekér kaptatott fel a dombra, és az ülésen nem egyedül árválkodott Pálmainé! Volt még mellette valaki. Senkire nem hasonlított. Ahhoz, hogy felismerjünk valakit, nem kell látnunk az arcát. Elég megfigyelni a testtartását, a feje vagy a keze mozdulását. Aztán már tudjuk, ki ül a szekéren. Bumbaj Pistát, a Csordás Jenő szolgáját messziről felismerem, mert olyan furán tartja magát,
