Irodalmi Szemle, 1980
1980/5 - Křenek, Jiří: Magányos ház (novella)
— A hideg ráz — mondta az öreg. — Forralj tejet, mézet is tégy belé. Megbeteged* tem. — Én... mármint én... — motyogta Michal. — Hát megbetegedett, tata. — pléhtá- nyérra sandított, a pisztráng — meg a rákmaradványakra. — Nézzük csak! — Mintha a pokol kénköves lángjai nyaldosnának — panaszolta az öreg. Felült a di- kóján, de tüstént visszahanyatlott , hogy megroppant alatta a háncs. — Ott a csupor ... — Ott a csupor — ismételte Michal töprengőn. — Hát a pénz hol van, tata, abban a csuporban, vagy hol? — Te koldusfajzat, te! — horkant fel az öreg. — Mit járatod megint a szád, Miféle pénzről motyogsz! Menj tejet forralni! — Hát a szántó áráról, tata — emlékeztette az öreget Michal. — Azt hiszi nem tudom, hogy egy halom pénzt zsebre vágott a földért, amit eladott? Tudok mindent... — Semmit sem tudsz — vágott a fia szavába az öreg elkomorodva. — Forralj tejet öreg apádnak, aztán menj a dolgodra. Michal leült. — Azt már nem, tata, addig üldögélek itt, ameddig a kedvem tartja. Maga nem ismer engem. Maga elé húzta a tányért, s két ujjával ráérősen turkálni kezdett a halmaradékban. — Ne fald fel előlem! — kiáltotta az öreg. — Hogy nem félsz az Istentől! — Maga talán fél? — kérdezte Michal. — Már hogy félne, amikor a fiát fillér nélkül hagyja, közben meg csak dugdossa azt az istentelenül sok pénzt. Adja meg az árát, és ón annyi tejet forralok, hogy akár meg is fulladhat tőle. A doktort is elhívom a faluból, ha kell. Ne legyen olyan fösvény, tata, ne legyen olyan átkozottul kapzsi. Mit akar csinálni azzal a pénzzel? Magával viszi a sírba? Óvatosan szedegette ki a szálkát, kezét közbe-közbe a nadrágszárába törölte. Az öregben forrt a méreg. Kutyául fájt a feje. — Legalább vizet adj — rimánkodott. — Vizet nem adok, tejet nem forralok, semmit sem csinálok — közölte Michal, és pillantását lustán körbejáratta apja kikötményes kamrájában, mintha azt keresné, hová dughatta az öreg a szántóért kapott pénzt. — Akkor menj a pokolba! — kiáltotta az öreg, és meglengette a fokost. Michal feltápászkodott, és zsíros ujjait nyalogatta. — Hisz hív még maga engem, tata. Nem hívlak. — De bizony hív — ismételte egykedvűen Michal. — Még mielőtt kimennék a mezőre, kiabálni fog értem. — Ha meggebedek, akkor se. — Majd elválik — vont vállat Michal. — Ha majd a kaszás ott vigyorog az ágya végében, maga is más nótát fúj. — Nem gebedek meg — rázta az öreg a fokosát. — Túléllek téged. Mindőtöket túléllek. Túlélem azt a meddő dajnádat is... — Ha nem nézném a vénségét, úgy megszorítanám a gigáját, hogy két méterre kilógna a nyelve — fenyegetőzött Michal. Az öreg benyúlt a dikóba, s a kezében hosszú pengéjű bicska villant meg. — Túléllek! Michal kinyitotta az ajtót. — Azt meghiszem — szólt vissza már a pitvarból. — Halat, rákot zabái, vedeli a tejfölt, él, mint Marci hevesen. Michalnak igaza lett. Az öreg nemsokára kiáltott érte. Az állapota egyre romlott, testét emésztette a szomjúság, a feje majd széthastadt. Hanem Michal most is ráért. — Nocsak, no — kötekedett. — Nem megmondtam? Az öreg hallgatott. Gyűlölettel nézte a halmaradványokat, a kiürített rákollókat. — Az isten szerelmére, Michal... — sípolta végül. Michal legyintett. — Az Istent ne hívja, tata. Űgyis csak akkor jut eszébe, ha akar tőle valamit. Hol a pénz? — Vizet — rimánkodott az öreg.
