Irodalmi Szemle, 1980
1980/5 - Křenek, Jiří: Magányos ház (novella)
Jiŕí Kŕenek MAGÁNYOS HÁZ Az öreg lebicegett a patakhoz, de alighogy megmerítette a rocskát a mély árban, nagy ívben felvetődött egy pisztráng, jéghideg vizet fröccsentett az öreg arcába, és megcsillantva besiklott a víz fölé kinyúló lapos kő alá. Az öreg leltette a rocskát a partra. Cájg- nadrágját feltűrte a térde fölé, előtűnt eres, visszlércsomóktól kéklő, sajtfehér lába, s a fűzfaágakba kapaszkodva óvatosan a vízbe ereszkedett. — No fene, no fene — motyogta, s lassan becsúsztatta kezét a kő alá. A víz örvénylett a lába szára körül, hideg volt, de az öreg nem érezte. Karját már könyökig bedugta a kő alá, de még nem fogta a halat. Reszketett az izgalomtól, roppant óvatosan kellett matatnia az ujjaival, a kő alatt tágak voltak a lyukak, elég egy vigyázatlan mozdulat, s a pisztráng elinal. Nemsokára már térdelt a vízben, de ekkor már ujjaival csiklandozta a pisztráng hasát, a hal állta, akár egy engedelmes kutya, az öreg fogott már egy sereg halat életében, ismerte a módját. Állát a kőhöz nyomta, jobb keze ujjait némán, centiméterről centiméterre tolta előre a kopo-ltyúk felé, másik kezével szüntelenül simogatva a hal hasát. Minden másról megfeledkezett, képzeletben már látta magát, amint a tűzhely mellett sürgölődik, a serpenyőben serceg a zsír, s tekeregve sül a köménymaggal hintett és megsózott hal, az ám, óriás hal, óriás, ennyi hús, és ingyen! Észre sem vette, hogy gyorsan sötétedik, a napok az évnek ebben a szakában már rövidek voltak, a föld nyugovóra készülődött és fehér párát lehelt, a halak vonultak a völgyektől fel a kisebb patakokba, azt mondják, a húsuk ilyenkor mérgez, az öreg azonban tudta, hogy nincs így, ezt csak az erdőőrök találták ki, hogy ijesztgessék a szegény embert, evett ő már elég halat éppen ebben az időszakban, s háľistennek, máig is él, és még sokáig szándékozik itt szívni a levegőt. Ujjaival már a kopoltyúfedőnél matatott, lázas izgalmában egész testében reszketett, állát keményen a kőnek feszítette, mintha a hallal együtt az is el akarná ragadni, aztán az ujjait hirtelen úgy összerántotta, hogy csak úgy ropogtak az ízületei. A hal ficánkolt, de a csontos ujjak szilárdan fogták. Hanem amint húzta ki a halat a rejtekhelyéről, kezét beleütötte a patakfenék éles köveibe, és véresre horzsolta a bütykeit, ettől megingott, és egyensúlyát vesztve elterült a vízben. — Az istenfáját, az istenfáját —szitkozódott a vizet köpködve, de a halat nem engedte el. Kikecmergett a partra, ott aztán dühödten beleharapott a hal fejébe, és a rocskába dobta a zsákmányt. Végigtapogatta még egypár lapos kő alját, sikerült is kihúznia még egy pisztrángot, összeszedett ráadásnak néhány rákot, és ázottan, mint egy vízimanó, a háza felé botorkált. Ekkorra már egészen besöitétedett, s a patakelágazás fölötti szurdikban a magányos ház ablakából a petróleumlámpa halványan hunyorgott a fenyő- erdőre. Reggel, amikor felébredt, egy merő tűz volt az öreg egész teste. Fújtatott, mint egy gőzmozdony, és keserves képpel, kimerültén pislogott. — Michal! — hörögte, de senki sem felelt. Az öreg zöldes nyálat köpött a tűzhely felé, megmarkolta a fokosát, és rávert vele a gerandafalra. — Michal! Csak nagysokára nyikordult meg az ajtó, s jelent meg a keretben Michal. — Mit ordibál! — mordult az öregre.
