Irodalmi Szemle, 1980

1980/5 - Egri Viktor: Tél az Irtványon (regényrészlet)

visszaverjék a Kárpátok szorosain áttörő Vörös Hadsereget és a Garamot elérő románokat.

Alig hajnalodott, tompa dörgéssel felmorajlott az ég, és napszálltáig tartott a közelgő front ágyútüzének szakadatlan pergése. Éjszaka elnémult a dübörgés, helyette száz kilométernyi távolságból hallhattuk a föld nyögését a mázsányi bombák záporában. Itáliai támaszpontokról felszálló angol és amerikai bombázók támadták a Bécs környéki és az északi, Ostrava környéki ipartelepeket.

Ha reggel felszakadt a köd, elmaradhatatlan kísérőmmel, Števóval felmentem az öreg iskolaépület feletti magaslatra. Innen fentről tiszán láthattuk a nyugat felé, a Morván túlra vezető út nagy darabját. Végeérhetetlen láncban trénkocsik és teherautók vonultak a védettnek mondott Protektorátus és a Birodalom felé. Lassú mozgásukon látszott, hogy nem vonulnak üresen. A Miaván dolgozó Števo meg is Jegyezte:

— Tele vannak a kocsik leszerelt gépekkel, összeharácsolt élelemmel. Kifosztják az egész országot.

— Nem fél, Števo, hogy ide is feljönnek harácsolni?

A legény a fejét rázta.

— Itt ugyan keveset találnának.

Igaza volt, ez a dombvidék csak a burgonyából adott annyit, hogy lakói szűkösen megélhettek.

Hallottuk a vonatszerelvények halk, de jól kivehető csattogását. Az ütemes, halk csattogás furcsa, örömmel vegyes elégtételt ébresztett bennem. Szökés közben rabol a nácihorda. Ez már a menekülés csalhatatlan Jele.

Más jel is mutatta, hogy közeledik az összeomlás. Az SD patruljai már csak nagy ritkán mutatkoztak az irtványokon. Egy késő délután betértem a kocsmába. Mária nem szerette ezeket a kocsmai sétáimat, de én nem mondtam le róluk. A kocsmában híreket hallottam, és egyet-mást megtudhattam a lenti falvakat megszálló csapatokról, s arról is, milyen köztük a hangulat, terveznek-e újabb őrjáratot, ami váratlanul veszélyt hozhat ránk.

Már februárban történt.

Házigazdám bekecsében, mélyen a homlokomba húzott kucsmában az ivóban ültem, amikor két gárdista lépett be. Csak egy korsó sörre Jöttek, vagy határozott céllal keresnek valamit? Talán terepszemlét tartanak, az utat mutatják a velük jött náciknak? Erre ugyan aligha van szükség, a náciknál van térkép, és ismerik a falvakba vezető utakat.

Másnap déltájban egy Tomis nevű tanyasi megszólított:

— Ne menjen ma a kocsmába.

— Talán a gárdisták miatt?

— Miattuk! Az a tegnapi két gárdista most civil gúnyában jött.

— Talán ismeri őket?

— Mind a kettőt. Az a keszeg legény a postán dolgozik. A másik urasabb, pocakot eresztett a jóléttől. Egy újhelyi textiles arizálója, van mit a tejbe aprítania. Nem jöttek egyedül. Egy csomó civil van velük. Bőrkabátos valamennyi.

— Meg kellene néznünk őket jobban, Tómig.

Tomis kelletlenül végigmért.

— Ne haragudjon. Feleslegesen bajba hozhatná magát. Egyedül mennék... Nekem nem lesz nehéz kivallatni őket, mi járatban vannak.

— Maradok, ha megígéri, hogy aztán elmond mindent.

Ebédidőben Tomis beállított hozzánk. Ravasz mosolya elárulta, hogy szerencsével járt. A keszeg postás megszólította:

— Bátyó, maga bizonyára tudja, merre jár mostanában Milan kapitány az embereivel.

— Nem tudom én, uram — feleltem a keszegnek. — Nekem ugyan nem jelentette be.

— Jó, Jó — nyájaskodott a postás. — Tőlünk ne tartson, bátyó! Mi az ő emberei vagyunk. Azért jöttünk, hogy segítsünk.

— Az ő emberei? De hiszen akkor tudni fogják, hol keressék.

Tomis folytatta:

— Sietve odébbálltam, nehogy tovább faggasson. Ez a mamlasz eleget fecsegett, többre- nem voltam kíváncsi. Milant és az embereit veszély fenyegeti. Partizánoknak öltözött