Irodalmi Szemle, 1980
1980/4 - Zalabai Zsigmond: A madárrá változott leány I. (Mikola Anikó lírájáról)
■enyhet és megnyugvást ígér. A második strófa kezdősorai kétféleképpen is tagolhatok, ilyenformán: „madárnak lenni: / könnyű vizekre szállni csendben”, illetve: „madárnak lenni könnyű / vizekre szállni csendben” — ám mindkét olvasat ugyanazon irányba mutat, megint az idill felé. De csak egy pillanatra, hiszen a félelemérzésre utaló „lapulni” újra semlegesíti ezt a jelentést, a szakaszzáró „madárnak lenni könnyű” kijelentést meg mintha egyenesen ironizáló idézőjelbe tenné. Joggal, hiszen a harmadik strófa nyomcsító párhuzamai újfent a pusztulás képét, a veszély lehetőségét hozzák be a versbe. Hogy milyenét, arra a kétszeri ismétléssel meghangsúlyozott „lekopott csőr”-bői következtethetünk, amely olyan jelentéseket kon- notál, mint az ének, a dal, a költészet, tágabb értelemben a beszéd, a nyelv. Míg az első két versszak a léthelyzetek sokaságát modellálja, addig a harmadik utalhat a modern költő szerepének századunkban oly sokszor megfogalmazott hiábavalóság-tudatára is: énekeljen bár csőrlekopásig, nem képes változtatni sem a világ rendjén [káoszán), sem az ember helyzetén. Az utolsó című Mikola-vers, melynek költőjét „vakok és süketek” temetik, a versek közötti szemantikai egymásba sugárzás törvényének megfelelően, lehetővé teszi a Madárnak lenni ilyen értelmezését Is. De van ennek a harmadik strófának még egy jelentésrétege. Egy nem Is ontológiai, nem is költészetkommunikációs gondolatkör, hanem egy nemzet[iség)i—történelmi vonatkozás. Hiszen a madár motívum, a költészetnek ez az ősi jelképe, konnotálja Tompa Mihály ismert allegóriáját, a Madár, fiaihoz-t is! S hogy az értelmezés természetszerűen fordulhat ilyen irányba (is), azt két dologgal bizonyíthatom. Az egyik: Mikola Anikó újabb verseiben — látni fogjuk a Variációk . ■. kapcsán — szlovákiai magyar valóságelemek is térhez jutottak. A másik: a Madárnak lenni motívumai több ponton egybecsengnek a Tompa-verssel („száraz ág” — „sorvadt idegen ág”; „a hajdan / Lomb- s virággal gazdag táji” — fehér virágos ágak; „csüggedt madarak” — lapuló madarak; s hasonlít egymásra a két költemény buzdltó-optimisztikus záróscra is). Ezek után nem járunk talán hamis nyomon, ha úgy véljük: a vers harmadik jelentésrétegében a nemzetiségi költő s a nemzetiségi közösség gondjai jelennek meg. A negyedik strófa összegezi az eddig elemzett jelentésvonulatot. A „csont” (lásd Mikcla Csontok című versét!), a halálra utalva a vers ontológiai szólamát erősíti fel. Ehhez kapcsolódik a ,.furulyázó csont” kifejezés is. Telitalálat: jelzője még az aktív élet, jelzett szava viszont már az elmúlás állapotát villantja föl; együtt: a teljességélményt, a dialektikát. S szorult ebbe a képbe valami az ősi hiedelmek hátborzongató hangulatából is. A furulyázó csont: középkori toposz, a haláltánc-énekek jellegzetes motívuma; ugyanakkor mint irodalmi motívum, a költőléthez és -szerephez kapcsolódik, tehát a vers második szólamát folytatja tovább a zárótételben. Az értelmezés teljessége szempontjából nem lényegtelen az a hiedelem sem, amsly archaikus erdélyi népmesékben maradt fenn, s amely szerint a (meggyilkolt] halottnak a fejéből vagy csontjából (!) muzsika szól.8 Ez ismét a művészet körét érinti, s szép kifejezése Mikola Anikó ama hitének, hogy a költői szó, a pontosan kimondott igazság fennen szól, örök érvényű, elhallgattatni a halál sem képes.9 Az ellentétek végül is az értelmes lét igenlésében oldódnak fel, a drámai helyzetek kiegyenlítődnek, s a tragikumra ez a (mindennek, csak „pesszimistának” nem nevezhető) magatartás felel vissza: „madárnak lenni ékes”. Itt jegyzem meg, hogy az igénytelennek, egyszerűnek tetsző madár motívum valójában hallatlanul nagy sugalmazásszférát von be a költeménybe. A jelentésrétegek már említett hármas tagolódásához, a vers polifon szerkezetéhez újabb konnotációk társít- Tíatók. Hiszen a madár — gondoljunk csak eredetmondánk turuljára — totemállat; jelképezi — népdalaink sűrűn kínálják a bizonyítékot — a szabadságot is. A vers létfilozófiai szólamát erősítik föl a finnugor mítoszok: a világfa csúcsán ülő madár-ősanya, körülvéve a születés női pártfogóival, kakukkokkal. A nanajok elképzelése szerint az égből kis madárkák szállnak le a földre, élőlény formájában behatolnak az arra érdemes asszonyok méhébe, és ott emberré fejlődnek.10 A madár embléma a termékenység8 Nagy Olga: Hősök, csalókák, ördögök. Esszé a népmeséről. Budapest 1974. 169, l. 9 Ezt a gondolatot fejezi ki az Egy költő halálára című Mikola-vers is. 10 A motívum értelmezéséhez lásd Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága, 22—23. I.
