Irodalmi Szemle, 1980
1980/4 - Zalabai Zsigmond: A madárrá változott leány I. (Mikola Anikó lírájáról)
képét meghatározta, karakterisztikus foglalata a költő kiküzdött eredményeinek, a végletes tömörségnek, a gondolati sűrftettségnek: ülni fehérben ágon csont'g emésztő tűzben földig leérő tűzben sorvadt idegen ágon madárnak lenni könnyű vizekre szállni csendben fészken lapulni csendben madárnak lenni könnyű madárnak lenni átok tövig lekopott csőrrel ülni lekopott csőrrel s tudni mi az az átok bóbita tollú ékes szikkadt levegős csonton toll — furulyázó csonton madárnak lenni ékes A költemény, látszólagos egyszerűsége ellenére, bonyolult és többrétegű struktúra. Kezdjük értelmezését a (címmel együtt) ötször megismételt madár motívummal, a kulcsszóval, amely megint csak a motívumtömbösödés bizonyítéka, s a Mikola Anikó-i líra szerves épülését húzza alá. A motívum felbukkan már az első kötetben is, a Magányunk próbája című versben: „Parttalan hullámok terelője / szomorú madár / hűlt fészekből / kóbor szelekbe lengő." A fosztóképzős jelző, a hiányra utalva, továbbá a .szemorú”, „hűlt”, „kóbor” minősítések itt még valóban az „egy-kedvű”, az „egy mon- danivalójú” versszubjektumot állítják elénk (hogy Varga Imre, illetőleg Tőzsér Árpád meghatározásait idézzem).7 Hasonló hangulat árad a Város a szakadékban madár-képzetéből is: „Halott faágakon / madarak ülnek / daluk szállongó pernye / hamueső a tájon.” A második kötet Idéző ének.. .-ében invokált „kilencedik madár”, Polühüm- niára, az elmélkedő költészet múzsájára utalva (tehát: bölcseleti igény, a spontán érzelmi áradással szemben!), miközben a költő-létet is bevonja a motívum értelmezéskörébe, az újjászületés, a megújulás hitét fogalmazza — antitézise tehát az első két képnek. A Madárnak lenni, összegezve az előbbi motívumokat, a szintézist teremti meg. Általánosít. Jellemző, hogy a verset a főnévi igeneves szerkezetek uralják: ötször ismétlődik meg a személytelen „lenni” létige, s a többi állítmány is kivétel nélkül általános alanyra utal. A főnévi igeneves költemények, elmosva a szubjektum meghatározottságát, elvont, személytelen, általános és időtlen élményt fejeznek ki, az egyénitő szubjektum bennük a háttérbe húzódik vissza, s helyébe az általánosító lírai hős lép. Szavainak a paralelizmusok — ez a szerkezet másik domináns stíluseszköze — különös nyomaté- kot adnak. E párhuzamok részint kiemelnek, részint meg (s ez a gyakoribb) ellentétet fejeznek ki. A költeményt a szüntelen lírai önátértékelődés tölti fel feszültséggel. Az első sor idilli: a tömörség ellenére is fölvillantja a szépség részletesebb képét, hiszen a főneve- sült melléknévben a „fehér virágzás” képzete lappang. A második és harmadik sor: ismétléssel nyomatékosított ellenkép, tragikus felhangokkal. A negyedik sorban a „sorvadt” és az „idegen” jelzők révén a vers nyitányából már ismert, ott még pozitív stílusértékű „ág” is átértékelődik, negatív érzelmekkel telítődik. A „tűz” képe után — a d.ramatikus jellegnek megfelelően — a vele ellentétes őselem, a „víz” következik; 7 Varga Imre a Fák és hajók a szélben kötet kapcsán nevezte „egy-kedvű” költőnek Mikola Anikót (Irodalmi Szemle, 1977. 1. sz.,), Tőzsér Árpád minősítését pedig a Realista költő a szélben című tanulmányban olvashatjuk (Irodalmi Szemle, 1979. 3. sz.)
