Irodalmi Szemle, 1980
1980/4 - Ordódy Katalin: Mediterrán széllel I. (útijegyzet)
virágokon még ott csillogott a hajnali harmat, itt-ott nyikorogva nyílt a kapu, s szamárháton ülő nő vagy férfi kocogott el valamerre a dolga után. Elérkeztem a fehérre meszelt kis falusi templomhoz, s elhatároztam, hogy zöldellő, árnyékos kertjében egy kis pihenőt engedélyezek magamnak. Bévülről hangok hallatszottak, valamiféle reggeli ájtatosságot gyanítottam, s a bejárathoz lépve füleltem. Semmi kétség, gyermekhangok szűrődtek ki. Kíváncsiságtól hajtva óvatosan lenyomtam a kilincset, s halkan beléptem. Két vaskos, hosszú fekete hajfonattal tizenhét éves forma fordult meg az ajtónyitásra. Egyik kezében nagy nyitott könyv, a másikban rövid pálca — s néztünk egymásra. A templomban csönd lett, tizenkét—tizenöt gyerek, mintegy hat és tizenkét év között, némán bámult a betolakodóra. Kettőnek-háromnak a karján egy-két éves apróság ült. Megkérdeztem a falusi, bugyogós viseletbe öltözött lánykától, hogy talán ő a tanítónő? — Nem — ingatta a fejét —, én a tanító lánya vagyok. Megtudtam tőle, hogy apját helyettesíti. A Koránt tanítja, ismételnek, ne ártson meg a gyerekeknek a nyakló nélküli szabadság a vakáció alatt. Míg így beszélgettünk, a gyerekcsapat gyűrűbe vett engem, s tüzetes érdeklődéssel szemlélt. Láthatólag egész kellemesnek találták, hogy valahonnan bepottyantam közéjük, s megszakítottam komoly foglalatosságukat. A messziről jött idegen mindig érdekes, most ők kezdtek kérdezősködni, ki is vagyok, honnan is jövök. — Siz alman siniz? — kérdezte bátortalanul egy lányka. — Nem — ráztam a fejemet —, nem vagyok német. S zuhogott rám a kérdések zápora: olasz?, angol?, francia?, amerikai? Nyilván Kusadasi divatos fürdővárosi részében, amely nemzetközi kikötő is volt egyben, főként effajta turistákkal akadtak össze. Mikor mindenre csak tagadólag ingattam a fejemet, tanácstalanul elhallgattak, s törhették közben a fejüket, milyen nációhoz tartozom. — Yunan? — kérdezte valaki. — Görög sem vagyok. Tudjátok, mi vagyok? Magyar. — Madzsar, madzsar — kiabálták lelkendezve. — Árpád, Atilla, Emre, Levent — s egymást túlszárnyalva igyekezetben és hangerőben, sorolták a neveket, amelyekről tudták, hogy nemcsak náluk, de nálunk is előfordulnak. Nem akartam hinni a fülemnek. Lehetséges? Ezek a kis falusi iskolások tudnak rólunk, és ennyit tudnak? Mennyivel több ez, mennyivel jelentősebb és örülnivalóbb, mint ha kedveskedőn, netán némi üzleti érdektől vezérelve hallanám: Á, madzsar? Madzsar kardes. Itt a testvériség gondolatának hitele volt, aranyfedezete. Arról hallgattam, ami a fejemben megfordult: ha egy eldugott kis falusi, tanyasi iskolában megkérdeznénk a mi gyerekeinket, mit tudnak a törökökről, vajon mit felelnének? Törökméz? Törökszegfű? Jobbik esetben: Jumurdzsák? Nem, nem hiszem, hogy fogalmuk lenne, hogy Európa délkeleti csücskében és Kis_ ázsiában él egy nép, mellyel más is összefűz bennünket, mint a 150 éves hódoltság évei. Nem sokkal rá Budapesten beszélgettem egy évek óta ott élő török ismerősömmel, és megemlítettem neki megható élményemet, miként reagáltak a ku§adasi-i gyerekek, megtudván, hogy magyar vagyok, s hogy bizony a mi hasonló korú kisiskolásainktól ezt aligha várhatnám el fordított esetben. — Ö — mondta érezhetőleg keserű szájízzel —, azért az Itteni gyerekeknek is vannak fogalmaik a törökökről. A kisfiam egy nap nagyon nekiszontyolodva jött haza, s megkérdezte: Apukám, mondd, hát csakugyan olyan rosszak a törökök? Én mindig azt hallom. Ma megint azt tanultuk az iskolában, hogy gólya, gólya, gilice, miért véres a lábad? Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja... Hát igen. Hallgattam, mit is felelhettem volna? Legfeljebb azt, hogy másfél évszázadig mi voltunk a meghódoltak s ők a hódítók. Egy nép lelkében az ilyesmi nyomot hagy. Ez érthető. De hozzájuk való viszonyulásunk mégsem ilyen egyértelmű. Vannak komoly megbecsülésre méltó közös történelmi emlékeink is, amelyeket a feledéstől éppen úgy kellene óvnunk, mint a nagy történelmi leckét, Mohácsot. A hadakozás, az a régmúlt. Nekünk jobban számon kell tartanunk a népeket, mint Európa bármely más népének, s meg kell becsülnünk a felénk áradó rokonszenvet.
